Vendetta

Vendetta is now available for purchase.
My baby; the second book of my DiAngelo series.

buy the book

Sins of Our Sons (prologue) - magyar fordítás

Though the Hungarian translation is my work I do not own this story. It and every character are the intellectual property of Sonny Girard.

Bár a magyar fordítás az én munkám, a sztori nem a sajátom! A történet és minden karakter Sonny Girard szellemi tulajdona.

Fiaink bűnei

Az „Apáink vére” izgalmas folytatása

Sonny Girard

Prológus

December 8., Acireale, Szicília

Egy sötét, barátságtalan borospincében két férfi ült egymással szemben, egy lefelé fordított hordóból rögtönzött fa asztalnál. Az asztal közepén egy magányos gyertya lángja reszketett, megvilágítva a körülötte álló dolgokat: egy elnyűtt, barna bőrborítású Bibliát, aminek lapjai felét kitépték; egy mór tőrt; egy nagy, otromba automata pisztolyt.

„Ezek, figlio mio, a te végzeted…” suttogta a kistermetű, kopasz férfi, szicíliai dialektusban, kezével intve a kezdetleges asztallap felé, „…ha le tudod győzni, ami az utadban áll.”

Kinyitotta a Bibliát és kezét ráfektette az első megmaradt, korral megsárgult, a szélein felpenderedő lapra.

„Ez a lap fog a tenyeredbe égni” folytatta szicíliaiul; továbbra is halk és összeesküvő hangon.

Az idős férfi figyelmét a tőrre fordította: „Ez a tőr la mia familia-é évszázadok óta, és Mafiosi generációinak kezeiből vette a vért; a szicíliai vér egy jelképe, amit azért hullattunk, hogy elüldözzük a betolakodókat.” A pisztolyra nézett és vállat vont, „Csak egy fegyver, alighanem Il Duce egyik ölebétől emelték el, de egy jelképe annak, hogyan élünk és halunk meg.”

Az idős férfival szemben, az asztal túloldalán Little Vinnie Calabra csendben ült, nézve, ahogy az öreg hátborzongatóan nagy árnyéka táncolt mögötte a kőfalon. Little Vinnie szíve kalapált az izgatottság és az elfojtott düh elegyétől. Kezei ökölbe szorultak, szája kiszáradt és savanyú íz töltötte be.

Az idős férfi, Don Genco Salso, Acireale és az egész Catania terület maffia főnöke összegyűjtötte a három tárgyat egy darab fekete bársony kendőbe. „De amíg nem oldod meg a problémát a féltestvéreddel,” mondta, „nincs semmi, amit én, vagy bármelyikünk a Cosa Nostrában tehet érted. A becsületünk kötelez, hogy tiszteletben tartsuk a szavát és kívánságait, minthogy kedves barátom, az apád, Don Vincenze őt jelölte ki örökösnek mielőtt itt hagyott minket, può si riposa nella pace… nyugodjon békében.”

Don Genco megragadta Little Vinnie kezét és szorosan fogta az övében, szorításának ereje meglepte a fiatalabb férfit.

„Mondtam, az egyetlen mód, hogy bekerülj közénk, ha ő beleegyezik. Amit nem mondtam, és tagadni is fogom, hogy valaha elhagyta a számat az, hogy, ha meghalna, a kívánságait vele temetnék. Finito! Tu capisce?”

Little Vinnie bólintott. Mickey Boynak meg kellett halnia.

Eredeti szöveg:

Sins of Our Sons

The Thrilling Sequel to

Blood of Our Fathers

by

Sonny Girard

Prologue

December 8: Acireale, Sicily

In a dank, dreary wine cellar, two men sat facing each other across a wooden table fashioned from an upended barrel. In the center of the table a single candle flickered, illuminating the items around it: a seedy, brown leather Bible with half its pages torn out; a Moorish dagger; a large, clumsy, automatic pistol.

“These, figlio mio, are your destiny…” the small, bald man whispered in Sicilian dialect while waving his hand over the crude table top, “…if you can overcome what stands in your way.”

He opened the Bible and laid his hand on the first remaining page, yellowed with age and curling at the edges.

“This is the page that will burn in your palm,” he continued in Sicilian; his voice remained low and conspiratorial.

Turning his attention to the knife, the old man said, “This dagger has been in la mia familia for centuries, and has drawn the blood from generations of Mafiosi hands; a symbol of Sicilian blood that was shed to drive the invaders away.” He looked at the pistol and shrugged, “Just a gun, probably lifted from one of Il Duce’s puppet clowns, but a symbol of how we live and die.”

Across the table from the old man, Little Vinnie Calabra sat silently, watching the old man’s shadow dance eerily large on the stone wall behind him. Little Vinnie’s heart thumped with a mixture of excitement and contained rage. His fists clenched into tight balls and his mouth felt sour and dry.

The old man, Don Genco Salso, Mafia boss of Acireale and all of Catania Province, gathered up the three items into a piece of black velvet cloth. “But until you solve the problem with your half brother,” he said, “there is nothing I or any of us in la cosa nostra can do for you. We are honor bound to respect his word and wishes, as he was designated heir by my dear friend, your father, Don Vincenze, before being taken from us, può si riposa nella pace… may he rest in peace.

Don Genco grabbed Little Vinnie’s hand and held it tightly in his, the strength of his grip surprising the younger man.

“I’ve told you that the only way I could bring you into our thing is with his permission. What I did not tell you, and will deny ever letting pass my lips, is that if he should pass away his wishes will be buried with him. Finito! Tu capisce?”

Little Vinnie nodded. Mickey Boy had to die!

Twilight - a könyv

Jobb később, mint soha, ahogy mondani szokták – végre volt lehetőségem (és főleg időm) elolvasni Stephenie Meyer bestsellerét. Izgatottan kezdtem neki az olvasásnak, mert be kell vallanom, annak ellenére, hogy sosem szimpatizáltam túlzottan a vámpírokkal, a film nagyon tetszik. (Az Alkonyat! A másik két résszel kapcsolatban már vannak fenntartásaim, de ezt most nem fejteném ki. Talán majd egy másik szösszenetben.) Kezdeti izgatottságom és lelkesedésem azonban elég hamar semmivé foszlott. Kövezzetek meg, de nem estem hasra a könyvtől. Sőt!

Az még hagyján, hogy a párbeszédek helyenként elég gyerekesre sikeredtek. Számomra a legkiábrándítóbb az volt, hogy Stephenie leírásai nem igazán működnek. Ha nem láttam volna korábban a filmet, akkor vajmi kevés fogalmam lett volna arról, hogyan is képzeljem el Edwardot (azon túl persze, hogy bámulatosan szép), Charlie-t, Bella iskolatársait, hogy milyen Forks, Charlie háza mögött az erdő vagy akár az iskola. Pedig a fantáziám jól működik… egyesek szerint túl jól is! Az is igaz, hogy az eltúlzott leírások könnyen unalmassá tehetnek egy könyvet. Egy jó leírás megmutatja, hol járunk, milyen a karakter, akiről olvasunk, de a fejünkben megjelenő képen a végső simításokat a fantáziánknak kell elvégezni. (Hiszen épp ez az olvasás csodája!) Ennél azonban azért kicsivel több támpontot is kaphatott volna az olvasó.

Némelyik karakter kidolgozottságát is meglehetősen felszínesnek találtam. Persze a főszereplőkkel nem volt ilyen gond, a csetlő-botló Bellát remekül bemutatja, Edwardot nem viszi túlzásba, de vele kapcsolatban kell is a titokzatosság. Charlie karaktere is kimondottan tetszik! A szótlanságával, ahogy gyakorlat híján, sután próbál jó szülő lenni, és annyira szeretni valóan nem tudja kimutatni az érzéseit. Szintén tény, hogy a mellékszereplőket nem kell részletesen bemutatni. Ebben az esetben azonban a Cullen család tagjai, ha nem is ők a konkrét főszereplők, szerintem kicsit több figyelmet megérdemeltek volna alkotójuk részéről. A könyvből nagyjából annyit sikerült megtudnom, hogy Carlisle bámulatosan szép (mint mindegyikük), Esme kedves, Emmet nagydarab, Rosalie morcos, Jasper még kezdő a vegetarianizmusban (bár azt hiszem, ezt is inkább a filmből tudom), Alice pedig két látomás között folyton vidáman röppen ide-oda.

Amin még nehezen tettem túl magam, az Bella reakciója arra, hogy szívszerelme történetesen egy örökifjú, vérszívó élőhalott. Értem én, hogy fülig belehabarodott, ahogy azt is, hogy vámpírsága ellenére is szereti Edwardot. Na, de legalább egy kisebb sokkot kaphatott volna, vagy hitetlenkedhetett volna kicsit jobban, mielőtt beletörődik a ténybe, hogy egy vámpírba sikerült beleszeretnie. Nem lenne gond, ha a Stephenie a történetet nem a valóságba helyezi, hanem egy olyan fantáziavilágba, ahol köztudottan léteznek vámpírok. Nekem így Bella reakciója elég „semmilyen” volt, ebből lehetett volna nagyobb drámát kreálni.

Összegezve Stephenie Meyer hatalmas sikerét valójában egy középszerű könyvnek tartom. Nem azt mondom, hogy rossz – olvastam már rosszabb könyveket is, sőt, találkoztam olyan rosszal is, amit két fejezet után végleg letettem. De ezerszer jobb könyveket is olvastam már. Viszont, hogy ne csak a negatívumokat soroljam, egyvalamivel levett a lábamról az írónő. Ha a láttatáshoz nem is ért annyira, hangulatot remekül tud teremteni. A filmben is leginkább a hangulata fogott meg, hiszen, valljuk be, nem egy pörgős akciófilmről beszélünk, és ugyanez megvolt a könyven is, az első oldaltól az utolsóig. Az a megfoghatatlan, romantikus, elfojtott erotikus hangulat, amitől az ember ellenállhatatlan vágyat érez, akár élete kockáztatásával is, szerelmi viszonyba keveredni egy vámpírral.

Több embertől hallottam, hogy Stephenie Meyernek vannak a Twilight-nál jobb könyvei is. Ezek után legalább egyet el fogok olvasni, hátha tud meglepetéseket okozni! Valószínűleg a sorozat többi részét is elolvasom. Valamikor. Ezek után valahogy úgy érzem, ráér. Majd egyszer kölcsönkérem valakitől, mert megvenni biztos nem fogom.

Olvasni márpedig jó!

Nem igazán érzem magam öregnek, mégis egyre gyakrabban hagyja el a számat a mondat: „Bezzeg az én időmben!” Mi bizony még beszélgettünk, játékokkal játszottunk, nem „PC Game”-ekkel, amikor pedig unatkoztunk, levettünk egy könyvet a polcról, és olvasással múlattuk az időt.

Korunk gyerekei már egész korán megismerkednek a számítógépekkel, ami a mai modern világban önmagában még nem is baj. A gond ott kezdődik, amikor túlzásba esnek (ők is és a szülők is). Aztán tizenéves korára a gyereket nem is érdekli más, mint a legújabb számítógépes játékok, amikben szörnyeket kell öldökölni, kocsikat összetörni, pár televíziós műsor (no persze általában azok közül sem a kultúrával bármilyen szinten is foglalkozóak), idejük nagy részét a neten lógva töltik, „chatelnek” és a kötelező olvasmányokhoz vagy hozzá se szagolnak, vagy legfeljebb szájhúzogatva megnézik DVD-n. Ha pedig mégis olvasnak, akkor kizárólag varázslótanoncokról és vámpírokról, mert mostanság ez a trendi.

Téves felfogásnak tartom, hogy az iskola dolga lenne a gyerekkel megszerettetni a könyveket, az olvasást. Az iskola az a hely, ahonnan az általános műveltség jön, a könyvek szeretetének forrása az otthon. A folyamat pedig már egész kicsi korban elkezdődik. A legkisebbekkel is lehet képeskönyvet nézegetni, megbeszélni, mit látunk a képeken, a nagyobbacskáknak már lehet mesét olvasni, aztán pedig jönnek az ifjúsági regények (hiszen nem csak a vámpíros könyv a könyv), és így tovább. Az esti meseolvasás egyszerű együttlétnek is remek, jó program lehet a hallott meséről beszélgetni egy kicsit lefekvés előtt. A gyermeknek is segít ráhangolódni az alvásra, és a szülővel töltött idő mindig élmény számukra. Fontos (lenne) erre időt szakítanunk egyrészt a jó szülő-gyermek kapcsolat kiépítése miatt, másrészt így már egész korán pozitív élményeik társulnak a könyvekhez. Persze azt is fontos megjegyezni, hogy a gyermeknek a szülő a minta, így, ha a szülő kezében sosem lát könyvet, akkor valahol nagyon is érthető, hogy számára is idegen lesz a dolog.

Nem tartom elfogadhatónak azt a kifogást, hogy nincs rá idő, vagy, hogy túl stresszes az élet, ahhoz, hogy olvassunk. Bárki tud szakítani lefekvés előtt tíz percet arra, hogy elolvasson egy fejezetet. Ráadásul, ahogy a kicsiknek a mese, egy jó regény nekünk is segíthet, hogy ráhangolódjunk az éjszakai pihenésre. A könyvek varázslatosak; képesek kiszakítani minket az ittből és a mostból, és elrepíteni bárhová. Egy-két fejezet után máris nem olyan gondolatokkal fogunk nyugovóra térni, hogy ezt vagy azt a csekket még be kell fizetni, vagy, hogy a munkatársunk megint hogy felbosszantott. Egy jó könyv segít kikapcsolni, és segít, hogy pihentetőbb lehessen az alvás. Nagyobb gyerkőcökkel már meg lehet beszélni, hogy épp mit olvasunk (persze, ha neki is való), nagy vonalakban elmesélni, miről szól, és felajánlani, hogy, ha végeztünk, odaadjuk neki, hogy ő is elolvashassa. Aztán meg lehet beszélni, ki milyen élményekkel gazdagodott általa. Hiszen minden könyv csoda, és minden könyv annyi csoda, ahány ember olvassa. Mindenki kicsit másképp képzeli el, és épp ez a csodálatos bennük.

A kötelező olvasmányokat se hagyjuk, hogy filmen nézzék meg! Mondjuk csak el a lurkónak, hogy a filmben mindent készen kap, csak ül és néz, és közel sem lehet olyan élmény, mint ugyanazt a történetet elolvasni könyvben. Egy könyvben, akármilyen szép leírások vannak is, azért a végső képet nekünk kell megalkotni, a mi fantáziánknak kell megteremteni azt a másik világot a leírás alapján. Nem biztos, hogy pont az a regény, eposz vagy dráma tetszeni fog neki, de ez nem baj. Sőt! Hadd alakuljon csak ki az ízlése! Persze elsősorban nekünk kell jó példával elöl járni, és a kezdetektől családtagként kezelni a könyveket. Később már egyre nehezebb rávenni a gyerkőcöt az olvasásra, erőltetni pedig végképp nem lehet. Pedig a kikapcsolódásnak, unaloműzésnek olyan remek formája ez, ami által bővül a szókincs, gazdagodik érzelmi világunk, dolgozik a fantáziánk, és még ezernyi jó hatását fel lehetne sorolni. Egy gyermeket pedig sokkalta színesebb, kalandosabb, varázslatosabb és milliószor biztonságosabb világ vár egy könyvben, mint a világhálón, ahol ki tudja, kik és milyen okból bújnak el egy-egy nicknév mögé.