Csak állunk… néhányunk könnyek nélkül, szinte fel sem fogva, várva az ébredést a rémálomból, mások zokogva – de mind döbbenten, és már-már kétségbeesetten harcolva a valóság ellen. És keresve Őt. A popikont, a legendát, A Hangot, A Zenészt… AZ EMBERT, aki nem csak dalaival és színpadi produkcióival örvendeztetett meg minket, de utat mutatott, átsegített annyi mindenen. Aki tudtán kívül is fogta a kezünket, és velünk volt, úgy örömünkben, mint bánatunkban. Csak állunk, saját, külön kis világaink romjai közt, válaszokat keresve, döbbenten, és riadtan. Ő nem csak hang volt, nem csak tánclépések, felülmúlhatatlan mozdulatok, de tiszta szív volt, csupa jóakarat, őszinteség, gyermeki ártatlanság, egy merő adni akarás. Mi lesz mindannyiunkkal, ha már ő sincs?
Mérhetetlen nagy kincs volt, felfoghatatlanul értékes, és a világ nem vigyázott rá eléggé. Egyáltalán nem vigyáztunk rá. Volt ő gúny tárgya, rágalomhadjáratok, vádaskodások, megaláztatások áldozata… persze, mindig az ártatlanok és jóhiszeműek a legkönnyebb célpontok! És mi, akik szerettük (talán halálra szerettük?), olyannyira természetesre vettük, hogy van, hogy ad. Nem restelltünk zúgolódni, ha megváratott minket, majd a cseppnyi megelégedettség után megint többet, és egyre többet akartunk tőle. Belőle. Ha a kisujját nyújtotta, mi a karját akartuk, ahogy az lenni szokott. Hisz „ilyen az emberi természet”, nem igaz? A munkásságát kínálta nekünk, és mi nem restelltünk betolakodni a magánéletébe. Kitárgyalni, jól megrágni, mint valami zaftos falatot, azt, amihez semmi közünk nem volt. Nem csak a paparazzik, de mi sem tudtunk megelégedni azzal, ami a színpadon zajlott, amit a zenéjében, filmjeiben kaptunk tőle. Pedig csak ennyi tartozott volna ránk.
Kitölthetetlen űr maradt utána. A világban, bennünk. Milliónyi kérdés. És talán még több „köszönöm”, amit már sosem mondhatunk el neki. Nem úgy, ahogy szerettük volna, ahogy megálmodtuk. Már nincs itt, hogy megköszönhessük neki a rengeteg örömöt, az erőt a nehéz pillanatokban, azt a mérhetetlen szeretetet, amit nekünk adott. Már nem kiálthatunk fel többé, ha nyílik a szállodai lakosztály ablaka, hogy „szeretünk, Michael”, már nem futhatunk többé az autója után, abban bízva, hogy az ablakon kiintegető kezét megérinthetjük, legalább egy tizedmásodpercre. Többé nem remeg meg egy színpad sem az ő határozott, energikus tánclépéseitől. Nagy gonddal elkészített kis ajándékainkat, melyekről milliószor elterveztük, megálmodtuk, hogyan adjuk majd át neki, hogy megköszönjük mindazt, amit tett értünk… többé már nem lesz alkalmunk átadni.
Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít, de most kételkedünk benne, hogy ez a felfoghatatlan fájdalom elmúlhat valaha. Minden pillanatban szembesülünk vele, hogy nincs többé. Mert mégis itt van. Mindenütt. Ha bekapcsoljuk a televíziót, a rádiót, bárhová pillantunk. Poszterekről néz vissza ránk, a hangja lemezekbe zárva itt maradt velünk, a barátaink, akikkel közös a fájdalmunk. Most a dalok is új értelmet nyernek. Kalapok, napszemüvegek, kesztyűk… az a DVD lemez a polcon… Millió dolog, ami eddig megszokott életterünk része volt, beépült a hétköznapjainkba. Most viszont mind ordítva tudatja, hogy ő nincs többé. Halott. Noha ez a szó, a maga megmásíthatatlanságával a legkevésbé sem illik hozzá. Az eddigi „fantasztikus”, „energikus”, „kirobbanó” jelzők helyett most ez az aktuális. És végleges. Halott.
Körülnézünk, és minden ugyanaz. Valahogy mégis minden teljesen más lett. Épp ezért ez a látszólagos változatlanság bántó, és dühítő. Az égen röpködő madarak érdektelensége, hogy a föld egykedvűen forog tovább, hogy a fák ugyanúgy zöldellnek, és az emberek az utcán olyan közömbös arccal sietnek dolgukra. Némelyikük még mosolyogni sem szégyell. Az idő is csak halad tovább, épp, mint azelőtt, az átkozott falióra is csak ketyeg monoton, ahogy eddig. Hát ők nem tudják, mi történt? Nem tudják, hogy ő nincs többé? Honnan veszi a bátorságot bárki, vagy bármi, hogy ugyanúgy létezzen, mint azelőtt? A részvét egy szikrája sincs bennük?
Halott. Noha csupán a szó fizikai értelmében. A teste halott, de szellemisége örökre velünk marad. Utat mutatott, segített, ahogy csak erejéből telt, hitte, hogy a szeretet, és a zene erejével megváltoztathatja az életünket, a minket körülvevő világot, és segíthet, hogy gyermekeinknek egy szebb jövőt építhessünk. Nem csak azt mondta, „ha jobbá akarod tenni ezt a világot, nézz önmagadba, és változz meg”, de azt is mondta, „kezdem én a sort”! Ahogy a jó vezetők sosem azt mondják, hogy „előre”, hanem, hogy „utánam”! Annyi jóindulat volt benne, annyi tenni akarás, olyan mérhetetlen alázat, és még annál is több szeretet… Mint író, egyvalamit biztosan tudok. Minden könyvre ráfér az átdolgozás. Itt-ott át kell írni, olykor hozzá- vagy közbeírni egy-két fejezetet, hogy teljes legyen a történet. Talán a Könyvek Könyve sincs befejezve még. Talán a Bibliából is hiányzik pár fejezet. Talán Isten úgy gondolta, ad nekünk még egy esélyt, és elküldte hozzánk a másik fiát is. Ő pedig annyira igyekezett, hogy a jó irányba tereljen minket, hogy megváltsa a világot… és mennyi bántást, meghurcoltatást, üldöztetést kellett elviselnie! A világ összes fájdalmát a szívére vette, és az nem bírta tovább a nyomást. Megszakadt a szíve. És Isten azt mondta: „Gyere haza, fiam! Túl jó vagy. Ez a világ nem érdemel meg téged!”
Az élet bizony menni fog tovább. A nap újra felkel majd minden reggel, épp, ahogy eddig, akármilyen közönyös dolog is tőle. És nekünk is mennünk kell tovább, élni a mindennapjainkat, haladni előre az utunkon. Mert kell! Nélküle is… habár valójában sosem leszünk nélküle. Jobb is, ha nem keresünk bűnbakokat. A vádaskodásnak, sárdobálásnak semmi helye a gyászban. Ez a világ kitaszította, de most a lelke végre megnyugodhatott. Már egy sokkal jobb helyen van, ott, ahová mindig is tartozott. Fölösleges bárkit vádolni, az őt már nem hozza vissza, és ha megállunk egy pillanatra, és tiszta fejjel átgondoljuk, nincs, nem is lehet egy bűnös. A média, a szorosabb környezete, a pénzéhesek, a féltékenyek és a gyűlölködők… és, ha őszintén magunkba nézünk, bizony mi magunk is hozzátettük a saját kis részünk ahhoz, hogy így legyen. Mi értelme kígyót-békát kiabálni másokra? Minden bizonnyal ő maga is azt szeretné, ha – bizonyítva, hogy legalább mi, igen is figyeltünk rá – nem gyűlölködve, és kétségbeesésünkben ezt vagy azt okolva gyászolnánk, hanem úgy emlékeznénk rá, ahogy ő mindig is tanította. Szeretettel a szívünkben. Őrizve az emlékét, hálával telve, amiért abban a csodában volt részünk, hogy velünk volt, és ennyit adott nekünk. És amikor majd unokáink megkérdezik, ki volt Michael Jackson, magunk mellé ültetjük őket, és egy békés, megelégedett mosollyal arcunkon mesélünk nekik a legendáról, a legnagyobb királyról. Hogy majd ők is mesélhessenek róla a gyerekeiknek… Ő örök. A legenda sosem hal meg.
Nyugodj békében, Michael! Kívánok neked békés és meseszép álmokat. És szívből köszönök mindent!
