Rica blogja: 2009

Aug 13, 2009

Just one more moment

I close my eyes tightly. I don’t want to see. I don’t want the orange-red light of the rising sun to shout into my face: the time has come to leave. I know it by myself. My time is up. Just one more moment … Immovably. Pressing close to you. You’re sleeping. I always go away in this way; like a shadow, I steal out while you sleep. Like a thief with the wicked-sweet memories of the stolen night. Guilty … as much as victim. I scorn and pity myself at the same time. Just one more moment … Laying my head on your chest, listening to your heartbeat. But the sound of the wall clock, which I haven’t heard before, now strikes my ear sharply and echoes in my head. Louder and louder … impatiently. It’s evil. But it’s right. So I can’t blame it for this. Now I hate the daybreak. Just one more kiss onto the motionless lips which sought mine so eagerly, with passion only a few hours ago. I free myself from your unconscious but somehow fondling embrace and carefully caress your face. I don’t want to wake you up, although that would be great if you accompanied me down to the door, holding my hand just for a little while, if you embraced me once more, if you looked in my eyes silently, smiling faintly for one more moment before I won’t see you again, who knows till when. But if we span out, the absence of you would hurt more probably. It’s better this way. You are sleeping peacefully, only I suffer this one-person leave-taking. It’s better this way. Just sleep!
I slowly rise from the bed, from beside you and select mine from the clothes thrown to the ground, clumsily in the half-light of dawn. I turn my back on you resolutely and start towards the closed door of your room which guards so sweet memories … I would like to step out with the greatest ease, with unconcern on my face and not looking back at you. But I can’t. I never can. I always have to turn back for one more moment with the latch in my hand, your peace, your calm breathing always draw a faint smile on my face, and tears gather in my eyes. Even now. Why is this so hard? Why does it come to my mind, sneaking out to the bathroom, throwing my clothes on, standing beside the small shower stall, that how you kissed me, how you touched me under the water not so long ago? Why will I stop even after weeks in the crossroads, though I will have to hurry? Why will I look towards the street where you live for long moments? With my heart throbbing violently, with that voice in my head saying: ‘You have nothing to do there!’
I look in the mirror above the washbasin, already dressed, ready to start … Although actually I’m never ready for starting on that way which leads me away from you. I nearly feel pity for the girl on the other side of the glass plate. She’s worn out, tired and so … I start. I have to start. The morning is near …
I stop again for a minute on the top of the stairs, looking towards your door with broken heart. Now I feel you so far from me, although not long ago you were with me, so close … You were a part of me only a few hours ago. That door entices me with elemental power. The longing for going back, nestling in between your arms and waking up in the morning with you becomes bodily pain in me. Temptation is so great. But I resist. Though now it’s actually my weakness. I’m coward to stay with you. I was always coward even to ask you if you would like it.
I start downstairs. The stairs creak here and there under my feet sullenly. As if they didn’t want me to go away either. Or they are just sullen because I bother them so early in the morning. Arriving to the bottom stair I turn aside, resolutely hurry across the kitchen, then across the hall and only a few moments later I close the door of the flat behind me. I should start onwards. Along the corridor, out of the house, out to the street … but I just stand. Only one more moment … My hand still on the latch. Your scent still on my skin. As if you were standing beside me when I close my eyes.
I close this door behind me for the last time. I’ll never spend a minute here again. My heart will never start to beat like mad when I catch sight of you again after a long time and that ‘I’ve been waiting for you’ smile appears on your face. I won’t nestle in between your arms again as if that was the most peaceful place in the world. I’ll never lean to you to taste your lips eagerly. I’ll never be with you again. Not here. Neither elsewhere. I swear! I pledge myself … for the thousandth time. As I always pledged myself. Every time when I stood here in the same way, when the day was breaking, with the latch in my hand, fighting against my tears. If those tears weren’t burning my eyes, probably I would laugh at myself. It’s so pitiable that I try to convince myself, though I know well how my resolution will vanish into thin air, how the desire will become stronger in me to see you again. I’m loyal to only one oath of mine. You’ll never get to know how this hurts me. You’ll never get to know how much I love you!

Jul 27, 2009

The wild beast

Gloomy ... just like my thoughts lately. :/ But they say this is one of my best shorts.

The wild beast

I found it walking through the land of the decay. Or it found me, I don’t really know. It growled and rattled tearing a carcass to pieces; just devoured, dirty blood flowed and bits of flesh hung from its dirty-white set of teeth. Red light glowed in its eyes as it cast a glance at me, pulling up its nose then devoured on. But it still kept an eye on me. Its muscles, its whole body tautened, ready for jumping if I went to war against it to take away its prey. Its ears slung black, its jaw, like a vise and the huge incisors just hollowed out the way for the blood in the still warm body. It tore and ripped the flesh and already swallowed that. It clung with its claws as it fought with the dead body on the top of the heap of carcasses. The morsels just slipped down in his throat one after the other, as if it couldn’t get enough. I almost saw how the enormous body grew under the scruffy fur with every bite. I watched it for long and it just devoured. When its teeth reached bones, it growled again and strived against the carcass, the bone cracked and another bite got in its bloody muzzle.

It was known to me somehow. Its greediness, the mixture of instinct and fury, its strength and hunger … It attracted my glance. Then, when it finished devouring, its every muscle tautened even more, it jumped and the enormous body approached almost swimming in the air. It jumped beside me then we started on together, like good, old friends. Among rocks, in the depth of dark clefts, through stinking morasses. In the valley of decay, on the peak of the mountain of death. It just went beside me, accompanied me, not leaving me for a moment as if it wanted to become a part of me and maybe it really became that.

I watched it at nights. Horrified, taking pleasure in the sight of it. It never slept. I was afraid that it would rush upon me too and I admired the terrible strength at the same time. It could kill me and eat me up, but it didn’t do; it devoured me alive. It ruled over me, overcame me and I admired it, feared it, it attracted me and filled me with disgust. The stink of rotting issued forth from its scruffy fur, it was ugly and beautiful, faithful and wicked. It seemed immortal. Its dirty blood and dark soul was the primeval gods’ creation. Its heart was like a block of ice; it didn’t know mercy. It was my fellow, a demon – and overly human at the same time.

The beast went beside me, but now I know; actually it led me. It showed me the way in the dreary land, deeper and deeper into the darkness, in the terrific country where the death is the master. Its look glowed in my eyes, its putrid smell poured from every pore of mine. It bewitched me, guided me, made me drink blood and eat raw meat. My soul became dark like its, I became the same like it myself – demonic, wicked and cruel. Thirsting after blood and hungering after carrion, thirsty and hungry more and more. Greedy, wild and insatiable. I became its slave, a non-reasoning creature and it was my master. Now I already know its name. It’s Hatred. I have put the wild beast to sleep, but it slumbers in me even now, and I can only hope that its dream will be unending and it won’t wake up again.

Jun 27, 2009

Nekrológ :(

Csak állunk… néhányunk könnyek nélkül, szinte fel sem fogva, várva az ébredést a rémálomból, mások zokogva – de mind döbbenten, és már-már kétségbeesetten harcolva a valóság ellen. És keresve Őt. A popikont, a legendát, A Hangot, A Zenészt… AZ EMBERT, aki nem csak dalaival és színpadi produkcióival örvendeztetett meg minket, de utat mutatott, átsegített annyi mindenen. Aki tudtán kívül is fogta a kezünket, és velünk volt, úgy örömünkben, mint bánatunkban. Csak állunk, saját, külön kis világaink romjai közt, válaszokat keresve, döbbenten, és riadtan. Ő nem csak hang volt, nem csak tánclépések, felülmúlhatatlan mozdulatok, de tiszta szív volt, csupa jóakarat, őszinteség, gyermeki ártatlanság, egy merő adni akarás. Mi lesz mindannyiunkkal, ha már ő sincs?

Mérhetetlen nagy kincs volt, felfoghatatlanul értékes, és a világ nem vigyázott rá eléggé. Egyáltalán nem vigyáztunk rá. Volt ő gúny tárgya, rágalomhadjáratok, vádaskodások, megaláztatások áldozata… persze, mindig az ártatlanok és jóhiszeműek a legkönnyebb célpontok! És mi, akik szerettük (talán halálra szerettük?), olyannyira természetesre vettük, hogy van, hogy ad. Nem restelltünk zúgolódni, ha megváratott minket, majd a cseppnyi megelégedettség után megint többet, és egyre többet akartunk tőle. Belőle. Ha a kisujját nyújtotta, mi a karját akartuk, ahogy az lenni szokott. Hisz „ilyen az emberi természet”, nem igaz? A munkásságát kínálta nekünk, és mi nem restelltünk betolakodni a magánéletébe. Kitárgyalni, jól megrágni, mint valami zaftos falatot, azt, amihez semmi közünk nem volt. Nem csak a paparazzik, de mi sem tudtunk megelégedni azzal, ami a színpadon zajlott, amit a zenéjében, filmjeiben kaptunk tőle. Pedig csak ennyi tartozott volna ránk.

Kitölthetetlen űr maradt utána. A világban, bennünk. Milliónyi kérdés. És talán még több „köszönöm”, amit már sosem mondhatunk el neki. Nem úgy, ahogy szerettük volna, ahogy megálmodtuk. Már nincs itt, hogy megköszönhessük neki a rengeteg örömöt, az erőt a nehéz pillanatokban, azt a mérhetetlen szeretetet, amit nekünk adott. Már nem kiálthatunk fel többé, ha nyílik a szállodai lakosztály ablaka, hogy „szeretünk, Michael”, már nem futhatunk többé az autója után, abban bízva, hogy az ablakon kiintegető kezét megérinthetjük, legalább egy tizedmásodpercre. Többé nem remeg meg egy színpad sem az ő határozott, energikus tánclépéseitől. Nagy gonddal elkészített kis ajándékainkat, melyekről milliószor elterveztük, megálmodtuk, hogyan adjuk majd át neki, hogy megköszönjük mindazt, amit tett értünk… többé már nem lesz alkalmunk átadni.

Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít, de most kételkedünk benne, hogy ez a felfoghatatlan fájdalom elmúlhat valaha. Minden pillanatban szembesülünk vele, hogy nincs többé. Mert mégis itt van. Mindenütt. Ha bekapcsoljuk a televíziót, a rádiót, bárhová pillantunk. Poszterekről néz vissza ránk, a hangja lemezekbe zárva itt maradt velünk, a barátaink, akikkel közös a fájdalmunk. Most a dalok is új értelmet nyernek. Kalapok, napszemüvegek, kesztyűk… az a DVD lemez a polcon… Millió dolog, ami eddig megszokott életterünk része volt, beépült a hétköznapjainkba. Most viszont mind ordítva tudatja, hogy ő nincs többé. Halott. Noha ez a szó, a maga megmásíthatatlanságával a legkevésbé sem illik hozzá. Az eddigi „fantasztikus”, „energikus”, „kirobbanó” jelzők helyett most ez az aktuális. És végleges. Halott.

Körülnézünk, és minden ugyanaz. Valahogy mégis minden teljesen más lett. Épp ezért ez a látszólagos változatlanság bántó, és dühítő. Az égen röpködő madarak érdektelensége, hogy a föld egykedvűen forog tovább, hogy a fák ugyanúgy zöldellnek, és az emberek az utcán olyan közömbös arccal sietnek dolgukra. Némelyikük még mosolyogni sem szégyell. Az idő is csak halad tovább, épp, mint azelőtt, az átkozott falióra is csak ketyeg monoton, ahogy eddig. Hát ők nem tudják, mi történt? Nem tudják, hogy ő nincs többé? Honnan veszi a bátorságot bárki, vagy bármi, hogy ugyanúgy létezzen, mint azelőtt? A részvét egy szikrája sincs bennük?

Halott. Noha csupán a szó fizikai értelmében. A teste halott, de szellemisége örökre velünk marad. Utat mutatott, segített, ahogy csak erejéből telt, hitte, hogy a szeretet, és a zene erejével megváltoztathatja az életünket, a minket körülvevő világot, és segíthet, hogy gyermekeinknek egy szebb jövőt építhessünk. Nem csak azt mondta, „ha jobbá akarod tenni ezt a világot, nézz önmagadba, és változz meg”, de azt is mondta, „kezdem én a sort”! Ahogy a jó vezetők sosem azt mondják, hogy „előre”, hanem, hogy „utánam”! Annyi jóindulat volt benne, annyi tenni akarás, olyan mérhetetlen alázat, és még annál is több szeretet… Mint író, egyvalamit biztosan tudok. Minden könyvre ráfér az átdolgozás. Itt-ott át kell írni, olykor hozzá- vagy közbeírni egy-két fejezetet, hogy teljes legyen a történet. Talán a Könyvek Könyve sincs befejezve még. Talán a Bibliából is hiányzik pár fejezet. Talán Isten úgy gondolta, ad nekünk még egy esélyt, és elküldte hozzánk a másik fiát is. Ő pedig annyira igyekezett, hogy a jó irányba tereljen minket, hogy megváltsa a világot… és mennyi bántást, meghurcoltatást, üldöztetést kellett elviselnie! A világ összes fájdalmát a szívére vette, és az nem bírta tovább a nyomást. Megszakadt a szíve. És Isten azt mondta: „Gyere haza, fiam! Túl jó vagy. Ez a világ nem érdemel meg téged!”

Az élet bizony menni fog tovább. A nap újra felkel majd minden reggel, épp, ahogy eddig, akármilyen közönyös dolog is tőle. És nekünk is mennünk kell tovább, élni a mindennapjainkat, haladni előre az utunkon. Mert kell! Nélküle is… habár valójában sosem leszünk nélküle. Jobb is, ha nem keresünk bűnbakokat. A vádaskodásnak, sárdobálásnak semmi helye a gyászban. Ez a világ kitaszította, de most a lelke végre megnyugodhatott. Már egy sokkal jobb helyen van, ott, ahová mindig is tartozott. Fölösleges bárkit vádolni, az őt már nem hozza vissza, és ha megállunk egy pillanatra, és tiszta fejjel átgondoljuk, nincs, nem is lehet egy bűnös. A média, a szorosabb környezete, a pénzéhesek, a féltékenyek és a gyűlölködők… és, ha őszintén magunkba nézünk, bizony mi magunk is hozzátettük a saját kis részünk ahhoz, hogy így legyen. Mi értelme kígyót-békát kiabálni másokra? Minden bizonnyal ő maga is azt szeretné, ha – bizonyítva, hogy legalább mi, igen is figyeltünk rá – nem gyűlölködve, és kétségbeesésünkben ezt vagy azt okolva gyászolnánk, hanem úgy emlékeznénk rá, ahogy ő mindig is tanította. Szeretettel a szívünkben. Őrizve az emlékét, hálával telve, amiért abban a csodában volt részünk, hogy velünk volt, és ennyit adott nekünk. És amikor majd unokáink megkérdezik, ki volt Michael Jackson, magunk mellé ültetjük őket, és egy békés, megelégedett mosollyal arcunkon mesélünk nekik a legendáról, a legnagyobb királyról. Hogy majd ők is mesélhessenek róla a gyerekeiknek… Ő örök. A legenda sosem hal meg.

Nyugodj békében, Michael! Kívánok neked békés és meseszép álmokat. És szívből köszönök mindent!