A nyelvújítás ma Magyarországon - avagy Kazinczy behalna!

Az ősök néha síkra befordulnak utódaik fullzsír vakerjától. Pedig mi kajakra kajoljuk ezt a vadállati hadovát. Annyi van, hogy Kazinczy és társai példáját követve felturbózzuk kicsit a témát. Van, aki nem vágja? Akkor rágjuk meg!
Arról van szó, hogy a mai magyar fiatalok szóhasználatát hallva az idősebb korosztály szeme igencsak elkerekedik. Méltatlankodva csóválják a fejüket, ami persze érthető, ha azon rétegekre gondolunk, akik a legcsekélyebb szégyenérzet nélkül, mintegy kötőszóként szólítják fel társaikat, barátaikat szexuális kapcsolat létesítésére tulajdon édesanyjukkal. De őket inkább hagyjuk, én nem ezekre az intelligencia terén erősen nélkülöző egyedekre gondolok.


A magyar nyelv folyamatosan változik, s míg elődeink oly dallamosan, szépen, választékosan fogalmazhatták meg gondolataikat, nyelvünk egy idő után elkopott; üressé, megszokottá, túl egyszerűvé, színtelenné vált. Néhány éve azonban elkezdődött az őrület. A fiatalok heves szóalkotásba, szóteremtésbe fogtak, igyekeztek más nyelvek szavaival kiegészíteni sajátunkat, sőt megfigyelhető az alapszókincs egyes elemeinek jelentésváltozása is. Az eredményt nap mint nap halljuk. Belátom, időnként elkelne mellénk egy szótár. De hogy ez baj volna? Nem hiszem!

A felgyorsult élettempó szinte megköveteli a rövidítéseket, hogy gondolatainkat rövidebb, tömörebb formában adhassuk környezetünk tudtára. Így alakultak ki a „naktűnik” (igen, szerintem is így van; én is így látom), a "szal" (szóval), a "tom" (tudom) és a ”meg hát!” kifejezések. Utóbbi alapjában véve bármilyen meg- igekötőt tartalmazó kérdésre lehet igenlő válasz, de egyéb jelentése is ismeretes. Tetszésünknek adhatunk hangot például a „G” (dzsí) szócskával (jelentése: nagyon jó, vagány).
Másrészt ezek az új keletkezésű és más nyelvekből átvett szavak (melyeket gyakran nem eredeti jelentésükben használunk) színesítik nyelvünket. A „jól érzem magam” üres frázis helyett mennyivel jobban hangzik például, hogy „ultrafrankó a feeling”, „királyság van”; vagy a „jól nézel ki” végtelenségig elkoptatott közhely a „full G style” és „tutkó a szerkó” kifejezésekkel felváltva! Egy szellemileg alultáplált embertársunkat jellemezvén a „hülye”, igen durva és nem is túl hangzatos szó helyett nem szebb-e a „nem százas”, „síkgyökér”, vagy az „IQ light” kifejezés? De mondhatunk egyszerűen annyit is; „Micimackó” (a csekély értelmű medvebocs).
Az elhasználódott köszönési formák helyett is a sokkal közvetlenebb, szabadabb üdvözlések kerültek előtérbe. Az „–Adjon Isten! / -Fogadj Isten!” már rég lejárt lemez, ez napjainkban így hangzik: „-Cső! / -Szorulj bele!” vagy „-Csákány! / -Álljon a fejedbe!” Az egyszerű "szia" helyét mára, bizonyos területeken ételféleségek nevei vették át. Lásd: "Csokoládés csőtészta!"


Megdöbbentő, hogy egyetlen szóra mennyi modern szinonimát találhatunk! A teljesség igénye nélkül, íme néhány példa:
Nagyon jó: vadállati, tutkó, király, franyesz, ultrafrankó, megaG;
Lány, nő: muff, csibe, csirke, rinya, csaj, macska, bringa, buxa;
Fiú, férfi: pacák, pasi, fickó, ficak, ürge, mókus, csóresz, csóka, fószer;
Csak egy kicsit: Light-osan, csak kamuból, csak mintha, de nem ám izomból;
Nagyon: izomból ezerrel, mint az állat, kajakra (a mai napig rejtély, hogyan keveredett ide ez a kézzel hajtott vízi jármű), fullra, stb.
Az előbbi felsorolásban már akadt példa a jelentésváltozásra (ld. csibe, mókus, király), most jöjjön még néhány!
Állat: eddigi jelentése; mindennemű élőlény, ami nem minősül növénynek de főleg nem embernek, most; jó, kellemes, tetszetős. (És igen gyakran nem kedvelt embertársunk.)
Sirály: eddig egy szárnyas jószág, most a „király” egy változata, jelentése szintén jó, kellemes, tetszetős.
Gáz: eddig légnemű halmazállapotra utalt, most bármi lehet „gáz”, ami rossz, negatív. A fürdővíz gáz, ha túl forró, de a tanár is gáz, ha feleltet.
Kacaj: eddig nevetés, de ha most kacajjal „pályázok” át a „spanomhoz”, nem feltétlenül vagyok vidám, de mindenképpen kerékpárral „megyek” a „barátomhoz”.

Hasonló alakú szavak, szószerkezetek jelentése erősen eltérhet, szövegkörnyezettől függően. Általunk kedvelt embertársunkra mondhatjuk például, hogy "nagyarc", azonban a "de nagy az arcod" kifejezés már korántsem takar pozitív érzelmeket a megszólított felé!

Felfedezhetők nyelvünkben az új keletkezésű de már állandósult szókapcsolatok, pl.: „Ő is szőkéről festet?” ( jelentése: ld. Micimackó), „Ízlések és pofozok!” (jel.: a negatív kritika agresszívvá tesz), „Ami késik, az visszajár!” (jel.: Jön még kutyára teherautó!), „Szemed legyen ugróbajnok!” (jel.: Kérlek, ne bámulj!), „Tudjad már, hogy hány kiló vagy!” (jel. kb.: Ne kötözködj!), „Nehogy azt hidd, hogy kivel beszélsz!” (jel.kb.: ugyanaz), "Ide dudálsz, kisautó?" (jel.: Ne haragudj, nekem szóltál?).
Vagy éppen a régiek jelentésváltozása, hogy a legjellemzőbb példát említsem: „Én nagyon mélyen érző típus vagyok.”, ami napjainkban szexuális jelentéstartalommal bír, annyit jelent; „Akkor érzem, ha jó mélyen van!”

Ha már feljött a szexualitás, hadd térjek vissza egy pillanatra a szinonimákhoz! A magyar nyelvben a szeretkezésre szinte nem is volt más olyan kifejezés, ami ne lett volna obszcén. Napjainkban – hála a neologizmusnak – beszélhetünk páros izzadásról, kupakolásról, zsírégetésről, térdelésről, lebukásról, témázgatásról, dugványozásról, vízszintesen integrált mélybe hatolásról, de akár menetelhetünk is, járhatunk vízszintes lambadát, mínuszra csökkenthetjük a távolságot, nyomást gyakorolhatunk kedvesünkre, loverkodhatunk, némileg érintkezhetünk, sőt a számítógépfüggők merevlemezelhetnek!


Megfigyelhetők napjainkban új társadalmi nyelvváltozatok kialakulása is. A legérdekesebb, és hosszútávon legelviselhetetlenebb csoportnyelvet az ún. plázacicák és plázakandúrok tudhatják magukénak. Íme egy ragyogó példa sajátos nyelvhasználatukra: „Telcsizz a mobcsimra, és megdumcsizzuk, mikor talizunk. De a jövihét bizti nem jó, mert az uncsiöcsim akkor utcsizik le hozzánk.”
Egy másik, igen sajátos csoportnyelvet leggyakrabban játszóterek, babakocsik környékén hallhatunk. Kisgyermekes anyukák használják, és legjellemzőbb stílusjegye a királyi többes önkéntelen és tudattalan használata. Pl.: "Már négy fogunk van.", "Mi még kétszer felkelünk éjjel."


Az írott nyelvben a rövidítések, a szimbólumok beiktatása hódított nagy teret magának. Ennek egyik oka, hogy egy SMS csupán 160 karakter, így a nagyobb terjedelmű közléseinket kénytelenek vagyunk minél rövidebb formában eljuttatni a címzettnek, amennyiben nem kívánunk túl sokat költeni egy-egy üzenetre. Íme egy példa: „Lm1ünk jövő7N a Vligetbe? Mert ha nM, akkor fLhívom Blát, hogy ő se mNYen! Én szRetnék mNi! Jön ЛsT is vLünk?” (Elmegyünk jövő héten a Városligetbe? Mert ha nem, akkor felhívom Bélát, hogy ő se menjen! Én szeretnék menni! Jön Pisti is velünk?)
Az internetes fórumok, és online beszélgetések elterjedésével alakultak ki további rövidítések, úgy mint "valszeg" (valószínűleg), "mm" (mármint), "h" (hogy), "sztem" (szerintem), stb.
És noha korábban írott formában nehezebb volt a hangulatunkat, érzelmeinket közvetíteni, mára a fiatalok ezt is megoldották. Ugyan hangsúlyt továbbra sem tudunk írni az sms-ben, vagy egy instant messenger beszélgetésben, de kinek ne lennének ismerősek a ":)", ":(", ";)", ":D", "XD" ":P", stb. jelek, vagy éppen az angolból átvett rövidítések, mint a "LOL" (lots of laugh) és "ROFL" (roll on the floor laughing)? Vagy éppen az "OMG" (oh, my god!), amellyel szövegkörnyezettől fügően kifejezhetjük döbbenetünket, vagy felháborodásunkat épp úgy, mint örömünket.

Noha az elején meglehetősen negatív hangvétellel tettem utalást bizonyos rétegekre, akiknek a nemi kontaktusra buzdítás pusztán kötőszói funkciókat lát el egy mondatban, azt meg kell jegyeznem, hogy egyéb társadalmi rétegek is használnak hasonló (olykor teljesen megegyező) kifejezéseket. Kulturáltabb körökben azonban ezek nem kötőszóként funkcionálnak, hanem mint indulatszók kapnak helyet a közlésfolyamatban. Vitatható, de részemről ezt is a neologizmus hatásának tudom be. A nyelvünk, kifejezésmódunk szabadabbá vált, s lassan mi magunk is hozzá formálódtunk. Így az egykori „hűha”, „jaj, istenem” vagy éppen „azt a mindenit” helyett ma már nem szégyelljük azt mondani: „vazzeg!”, vagy „bazeg”. Azt hiszem, nem szükségszerű külön kitérnem arra, mi volt ezen szavak eredeti alakja. Minden esetre, amennyiben ragaszkodunk az eredeti alakhoz, és azt írott formában közöljük, legalább a helyesírásra figyeljünk oda! A „bazd meg” alak helytelen! Ha másképp nem megy, elemezzük a szót! Mi is a szótő? B@sz. Tehát a ragozott forma helyesen sz-szel írandó.

További új keletkezésű indulatszók még: „vattafak” (az angol nyelvből átvett kifejezés magyarosított formája, jelentése megközelítőleg: „mi a túró…?”), „sit” (eredete: ua., jelentése kb.: „a fenébe”), „fak det sit” (eredete: ua., jelentése kb.: a fenébe, ez nem működik” és egyéb hasonló változatok), „kabbe” (jel.: a csuda vigye, de mérges vagyok rád!), stb.

Arra még mindenképpen felhívnám a figyelmet, hogy menynyire színesek, hangulatosak és szemléltetőek a mai fiatalok hasonlatai. Csak néhány gyöngyszem: „Szájba váglak, mint ligeti prostit a körhinta!”, „Lefejellek, mint vak bálna a tankhajót!”, „Úgy megy, mint a távirat.”. „Lefejelte, mint kezdő kolibri a harangvirágot.”, „Kiváglak, mint kasztrált a kétvonalas c-t!”, „Lefejelte, mint hableány a korallzátonyt.”, „Felnégyellek, mint Mari néne a kelkáposztát!”, „Leüti, mint zongorista a kezdőhangot!”, „Sínen vagyunk, mint József Attila!”


Összegezve úgy gondolom; sajátos szóhasználatunk, extrém kifejezéseink gazdagítják, színesítik a nyelvet, és korántsem veszítettük el magyarságunkat! Mi csak nyelvújítunk!
Azoknak a kedves olvasóknak, akik még mindig értetlenül és rosszallón a szemüket forgatják, és a fejük ingatják, hadd írjak még valamit! No para! A saját unokáinkat már mi sem fogjuk érteni, mi is ugyanilyen értetlenül fogunk rájuk pislogni, és valószínűleg bennünk is felmerül majd a kérdés; vajon tényleg egy nyelvet beszélünk?

;D

Örökre a tiéd - 6.

6.

Hihetetlen, hogy a kicsi lány jött hozzám, épp rá gondoltam. Nem kérdeztem semmit, csak felvittem a kiscicát a szobámba. Örültem, hogy eljött, örültem, hogy vele lehetek megint. Még akkor is, ha már eddig is el voltam könyvelve a nővérem és a bátyja szemében liliomtiprónak. Kit érdekel, mit gondolnak? Úgysem teszek a kislánnyal semmit, amit nem szabad.

Egyébként lövésem nem volt, mi a frász van velem! Itt egy tizenéves kis csitri, én meg jobban érzem magam vele, mint ha mondjuk Yasmine, vagy valamelyik táncos lány jött volna, hogy megdöngessem.

Ahogy beléptünk a szobámba, akkor esett le, hogy ott is van mit elpakolni. A kissrácnak segítettem megírni egy kiselőadást a suliba, és most jópár könyv hevert össze-vissza lenn a földön.

Gil leült az ágy szélére, és amíg pakoltam, végig magamon éreztem a tekintetét, ami valahogy kegyetlenül izgató volt. Ahogy végeztem, az ablakhoz mentem, kinyitottam, és elővettem a cigimet. Megkérdeztem, kér-e, ő pedig már ugrott is, pedig már így is a sörömet iszogatta.

− Minden izgat, amiről tudod, hogy anyádat kiborítaná, igaz? – kérdeztem, mire megvonta a vállát.

Magamhoz kellett ölelnem, egyszerűen érezni akartam, ahogy hozzám simul a törékeny kis teste. Olyan szép volt, olyan kecses, és ahogy hozzám bújt…

Elszívtuk a cigit, ő megitta közben a sört is, pedig majdnem egy egész üveggel nyomtam a kezébe, mikor feljöttünk. Aztán visszaült az ágy szélére, én pedig becsuktam az ablakot, odamentem, és elé térdeltem.

− Martin tudja, hogy itt vagy? – kérdeztem, mire szégyenlősen pislogva megrázta a fejét. Na igen, gondoltam, hogy így van, és ezt vele is közöltem, mire még szégyenlősebben kérdezte:

− Most elküldesz?

− Dehogy! Örülök, hogy itt vagy!

Hogyisne! Eszemben sem volt elengedni. Legfeljebb lesz még egy meccsem a bátyjával. Kit érdekel?

Nézett. Folyamatosan nézett, én pedig baromira kíváncsi voltam, mire gondol. Rá is kérdeztem, de először nem akart válaszolni. Közöltem, hogy szeretném tudni, mire félénken azt felelte, hogy az járt a fejében, milyen jól áll nekem ez az ing, de még jobb lenne, ha nem lenne rajtam.

− Akkor vedd le! – A francba, Stillman, tudod te, mit csinálsz?

Lassan kigombolta rajtam az inget, majd le is vette, és egy darabig csak nézett. Én meg kivettem a csatot a hajából. Jobban állt neki, ha le volt engedve a haja.

Aztán, mintha ez még nem lenne elég, megkérdeztem, miért nem teszi azt, amit szeretne. Tudtam, hogy nem csak nézni akar, hanem annál többet. Rá volt írva.

Aztán meg is tette. Végigsimított a karomon, a vállamon, de csak bizonytalanul, én pedig megfogtam a kezét, és irányítottam tovább lefelé. Annyira jól esett, ahogy hozzám ért. Olyan finom, puha keze volt, és a bőre a bőrömön… Közelebb hajoltam hozzá. Meg akartam csókolni, de hirtelen úgy éreztem, ha megteszem, azonnal elveszítem a fejem, és tovább megyek. Pedig tudtam, hogy nem szabad! Úgyhogy csak félresimítottam a haját, és a nyakát csókoltam végig.

Oldalra billentette a fejét, én pedig közelebb húztam magamhoz, és szorosan átölelve tartottam. Olyan jó volt így. Sosem gondoltam volna, hogy valaha, bárkivel ennyire fogok élvezni néhány lopott pillanatot, szex nélkül.

− Johnny! – súgta érzékien.

− Igen? – néztem a szemébe.

Nem mondott semmit, csak megcsókolt. A kis boszorkány! Nekem pedig igen erősen vissza kellett fognom magam, hogy ne döntsem hanyatt az ágyon, és váltsam valóra minden buja álmát.

Jól csókolt. Hihetetlenül jól, azt figyelembe véve, milyen fiatal volt, és amit Martintól tudtam, hogy nem volt még soha pasija. A forró, selymes kis nyelve mohón játszott az enyémmel. Ráadásul épp elég nővel volt már dolgom ahhoz, hogy a teste legapróbb rezdüléseiből is tudjam, mennyire kíván.

De a rohadt életbe, akkor sem tehetem meg! Tizenhét sincs, én meg… Nehéz volt, de muszáj, hogy elszakadjak a forró, puha ajkaitól. Megint a szemébe néztem, és megráztam a fejem.

− Miért? – kérdezte csalódottan. Istenem, milyen zabálnivaló volt.

− Kicsi Gil… tudod, hogy nem lehet!

Nem lehet, a franc essen bele! Mi a frász van veled, Stillman? Jön egy kislány, és levesz a lábadról? Téged, akit még tapasztalt, találékony nőknek sem sikerült soha, ha te magad nem akartad? Öregszel, vagy mi a franc van? Ismételten eljött az ideje egy hideg zuhanynak.

Végül megint a karjaimban aludt el, Martin meg nem sokkal utána, hogy a kicsike elszunnyadt, felhívott. Úgy üvöltött a telefonba, mint akinek a tökén taposnak.

Szerencsére sikerült gyorsan leszerelnem, aztán én is bevágtam a szunyát Gil mellett. Inkább, mint hogy pajzán gondolataim olyasmire sarkalljanak, ami már büntetőjogi eljárást von maga után. Mióta megjelent ez a lány az életemben, kis Johnny valahogy szokatlanul… huncut…

Örökre a tiéd - 5.

(Hogy olvasnivaló is legyen végre...)

5.

Miután Martin lehiggadt, mindketten lefeküdünk aludni. Én azonban alig másfél órás szunyókálás után felébredtem.

Az első gondolatom persze Johnny volt. Szinte magam előtt láttam az arcát, a mosolyát, izmos testét, hallottam a hangját…

Martin még aludt, én pedig lezuhanyoztam, aztán céltalanul lődörögtem egy ideig a házban. Ettem volna egy kis pirítóst, de nem esett jól, úgyhogy pár falat után otthagytam. Megnéztem valami hülye, újévi műsor végét a tévében, aztán egyszerűen nem bírtam tovább magammal.

Felmentem az emeletre, és benéztem a bátyámhoz. Aludt. Én pedig gyorsan felöltöztem, a biztonság kedvéért még egyszer bekukkantottam hozzá, aztán úgy hagytam el a házat, mint valami kísértet.

Gyalog mentem Johnnyék házáig, és közben magamban, szépen megterveztem mindent. Hogy fogok viselkedni, mit fogok mondani. Állati jó terv volt, a gond csak ott kezdődött, hogy amikor végre ott álltam a ház előtt, mindent elfelejtettem. Az ajtó előtt idétlenül motyogva próbáltam felidézni, hogyan is játszottam le magamban korábban a beszélgetést, de nem ment. Végül mégis bekopogtam, mert tudtam, hogy beleőrülök, ha nem láthatom a következő buliig. Még akkor is, ha a bátyám megfojt a kis éjszakai kirándulásomért.

Az ajtó mellet, a konyhaablakon át, láttam, hogy ég a villany, de semmi más életjelet nem tapasztaltam bentről. Megint kopogtam. Aztán már csalódottan épp menni készültem, amikor Johnny szélesre tárta előttem az ajtót, és ahogy meglátott, elmosolyodott.

Nem kérdezett semmit, csak intett, hogy menjek be. Persze megtettem. Ő pedig becsukta az ajtót, kézen fogott, és felvezetett a szobájába.

− A gyerekek? − kérdetem, miközben leültem az ágya szélére, ő pedig a kezembe nyomott egy majdnem egész üveg sört, amit lelkesen kortyolgatni is kezdtem.

− Alig negyed órája végre sikerült ágyba könyörögnöm őket. Azóta takarítom utánuk a romokat. Már csak ez maradt – lépett a földön heverő könyvkupac mellé, és elkezdte visszapakolni őket a polcra.

− Mit csináltak?

− Ez én voltam − mosolygott. − A kissrácnak segítettem megírni egy kiselőadást az iskolába.

Johnny Stillman, a kigyúrt félisten, ahogy a 12 éves unokaöccsének segít kiselőadást írni a suliba? Hát… nehezen tudtam elképzelni!

Elpakolt, közben én söröztem, és persze őt figyeltem. Félelmetesen szexis volt, én pedig, bár most, ital nélkül, még inkább zavarban voltam, mint előző este, annyira élveztem, hogy a közelében lehetek!

Aztán, ahogy végzett, az ablakhoz ment, kinyitotta és elővette a cigarettáját.

− Kérsz? − mutatta felém a dobozt. Bólintottam, és odasiettem hozzá.

Két szál cigit a szájába vett, meggyújtotta, majd az egyiket odaadta nekem és édesen mosolygott rám.

− Minden izgat, amiről tudod, hogy anyádat kiborítaná, igaz?

Nem szóltam, csak megvontam a vállam, ő pedig erős karjával magához ölelt. Annyira jó volt hozzásimulni, ilyen közelről érezni az illatát, és azt, ahogy az izmai meg-megfeszülnek. Olyan erős volt, olyan vad, és mégis olyan gyengéd. Észbontó!

Elszívtuk a cigit, én közben megittam a sört is, aztán visszaültem az ágy szélére. Johnny pedig becsukta az ablakot, és elém térdelt.

− Martin tudja, hogy itt vagy? − nézett mélyen a szemembe. Megráztam a fejem.

− Sejtettem.

− Most elküldesz?

− Dehogy! − mosolyodott el. − Örülök, hogy itt vagy!

Egy ideig egyikünk sem szólt. Én végignéztem rajta, ő pedig váratlanul megsimogatta az arcom.

− Mire gondolsz most?

− Semmi, nem fontos − jöttem zavarba egy pillanatra.

− Szeretném hallani − közölte.

− Csak… az jutott eszembe, hogy… jól áll neked ez az ing, de még jobb lenne, ha nem lenne rajtad.

Úristen, el sem hiszem, hogy kimondtam! Rawlings, normális vagy?

− Akkor vedd le! − vonta meg a vállát, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. És mivel ő így kezelte a dolgot, én sem csináltam nagy ügyet belőle.

Lassan gomboltam ki az ingét, majd széthúztam rajta az anyagot. Megcsodáltam az izmos mellkasát, és a hasát, mielőtt levettem a ruhadarabot, hogy láthassam a vállát és a karjait is.

Egy ideig csak nézte az arcom, és hagyta, hogy én is nézzem őt, majd mosolyogva szabadított meg a csattól, amivel indulás előtt lazán összefogtam a hajam. Közel olyan vastag karja volt, mint az én combom, és ahogy meg-megfeszültek az izmai…

Annyira szerettem volna megérinteni, de nem mertem. Még mindig előttem térdelt, és elgondolkodva szólalt meg, miközben lassan igazgatta a tincseimet.

− Martin azt mesélte rólad, hogy úgy öltözöl, ahogy neked tetszik, mindig kimondod, amit gondolsz, és azt teszed, amit éppen akarsz.

− Igen, ez… általában igaz − közöltem, kissé bizonytalanul. Ő pedig még egyszer végigsimított a hajamon, mielőtt újra mélyen a szemembe nézett.

− Akkor most miért nem teszed meg, amit szeretnél? Nem fogom leharapni a fejed.

Ettől úgy éreztem, belém lát, képes a gondolataimban olvasni, de nem bántam.

Hevesen zakatolt a szívem, és a kezem is remegett kicsit, ahogy megérintettem a testét és végigsimítottam az izmain. Fölfelé a karjain, aztán a széles vállakon. Forró volt a bőre, és olyan bársonyosan puha.

Egy ideig csak mosolygott rám, majd megfogta a kezem, hogy irányítsa, lassan le a mellkasán, majd végig a hasán… Éreztem a bársonyos bőr alatt feszülő izmokat, és a szívem kis híján kiugrott a helyéről, ahogy lassan közelebb hajolt. Egész közel, és a kezem már ott volt, a nadrágjánál…

Úgy vágytam az ajkaira, ahogy még soha semmire, de ő félresimította a hajam, és csak a nyakamat csókolta végig. Olyan lágyan, olyan érzékien, hogy teljesen elvette az eszem.

− Johnny! − súgtam szinte magamon kívül.

− Igen? − nézett megint a szemembe. Nem feleltem, csak megcsókoltam. Fogalmam sincs, honnan vettem a bátorságot, de megtettem.

Pár pillanatig csak hagyta, hogy finoman kóstolgassam az ajkait, mintha habozott volna, aztán mégis visszacsókolt. Hihetetlenül jól csókolt, izgatóan, lágyan, és ahogy közben erős karjaival magához szorított…

Kívántam őt. Soha életemben nem éreztem még ilyet, de akkor elemei erővel tört rám; a szívem a torkomban dobogott, reszketni kezdtem, össze-vissza kapkodtam a levegőt, lüktetett a testem… és azt hiszem, Johnny pontosan tudta.

A csók után rám mosolygott, és megrázta a fejét.

− Miért? – kérdeztem remegve.

Olyan új volt, szokatlan, ismeretlen, minden gondolat és érzés, amit kiváltott belőlem, az egyik pillanatban megrémültem tőlük, a másikban viszont nem törődve semmivel egyszerűen csak átadtam magam nekik.

− Kicsi Gil… Tudod, hogy nem lehet!

Johnny felállt, és elindult kifelé.

− Kapcsold be a tévét, ha gondolod. Lezuhanyzom, mindjárt jövök.

Ahogy kiment, körbenéztem a szobában, és támadt egy ötletem… Tök hülyeség volt az egész, de akkor is megcsináltam.

Fogtam egy üres cigis dobozt, meg egy ceruzát az éjjeliszekrényről, szétszedtem a dobozt, és a belső felére felírtam:

„Érdekes egy pasi vagy, Johnny, de akkor is imádlak!”

Aztán feltettem a kis üzenetet az egyik polcra, egy könyv mellé, majd elfeküdtem az ágyon, és vártam, hogy visszaérjen.

Csak akkor jutott eszembe, hogy utána kellett volna mennem, amikor már visszaért. A fenébe, miért nem kapcsoltam hamarabb? Johnny odafeküdt mellém, és megint magához ölelt.

− Sok lánnyal voltál már, igaz? − kérdeztem halkan, szorosan hozzábújva.

− Igen, sokkal. Nagyon sokkal. – Nem úgy mondta, mint aki különösebben büszke a hódításaira. – A bátyád mesélt rólam ezt-azt?

− Nem. Csak annyit mondott, hogy kerüljelek el.

− Igaza van, tényleg jobb lenne − sóhajtott. − Szemét egy alak vagyok.

Nem hittem neki, de nem vitatkoztam. A távirányítóért nyúlt, és bekapcsolta a tévét. Nem tudom, mit nézett, nem arra figyeltem. Mélyen magamba szívtam az illatát, és hallgattam, ahogy nyugodtan, erősen ver a szíve. Aztán elaludtam.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amíg egyszer csak megcsörrent a mobilja az éjjeliszekrényen. Amilyen gyorsan csak tudta, felkapta, de felébredtem. Bár nem teljesen, félálomban hallgattam végig a beszélgetést.

− Baszd meg, Stillman! – nyitott üvöltve a bátyám a vonal másik végén.

− Neked is jó estét, Martin! – mosolygott a telefonba Johnny.

Halkan beszélt, és olyan megnyugtatóan kellemes volt a hangja.

− Nálad van a húgom?

− Igen, Gil itt alszik mellettem.

− Te hívtad oda?

− Nem, magától jött. Figyelj, haver! Feküdj le, és aludd ki magad! Rád fér. Gil miatt pedig ne aggódj, reggel hazaviszem.

− Mikor?

− Fogalmam sincs. Felkelünk, kávézunk, szeretkezünk egy jót… − vigyorogta Johnny.

− Eszedbe se jusson!

− Jókor szólsz, egész nap ezen járt az agyam –kuncogott Johnny.

− Ha tudnád, hogy most mennyire utállak, Stillman…

− Nem baj, túlélem. Jó éjt, Martin! – Ezzel az álompasi letette a telefont, kikapcsolta a tévét, én pedig pillanatok alatt visszaaludtam.

Reggel, negyedkilenckor arra ébredtem, hogy Johnny, egy csésze gőzölgő kávéval a kezében leült mellém az ágy szélére.

− Tudom, igyam meg, aztán már viszel is haza – ültem fel álmosan.

− Felőlem maradhatnál, de a bátyádnak már így is pszichiáterre lesz szüksége – mosolygott rám, és a kezembe adta a kávét.

Gyorsan megittam, ő pedig az ablakhoz ment, kinyitotta, és cigarettával kínált. Nem mondtam nemet.

Fél óra múlva azonban már a házunk előtt álltunk és Martin megint őrült módjára tépte fel mellettünk az ajtót.

− Gillian, indulj befelé! – dörrent rám köszönés helyett.

− Mindjárt bemegy – mosolygott higgadtan Johnny. – Csak adj még öt percet!

− Minek?

− Martin! Öt perc.

A bátyám a szemeit forgatva csapta be az ajtót, Johnny pedig visszafordult felém. Nem tudtam megállni, hozzá kellett bújnom. Ő pedig gyengéden ölelt át.

− Mikor lesz a következő buli? – kérdeztem motyogva, ahogy izmos vállába fúrtam a fejem. Annyira nem akartam elengedni!

− Három hét múlva – mosolygott, én pedig felnéztem azokba a gyönyörű szemekbe. Ugyanarra gondoltam, de ő mondta ki hamarabb.

− Hiányozni fogsz.

Még egyszer megcsókolt, szenvedélyesen, hosszan, majd sarkon fordult, visszasietett a kocsijához, beült, és elhajtott.