5.
Miután Martin lehiggadt, mindketten lefeküdünk aludni. Én azonban alig másfél órás szunyókálás után felébredtem.
Az első gondolatom persze Johnny volt. Szinte magam előtt láttam az arcát, a mosolyát, izmos testét, hallottam a hangját…
Martin még aludt, én pedig lezuhanyoztam, aztán céltalanul lődörögtem egy ideig a házban. Ettem volna egy kis pirítóst, de nem esett jól, úgyhogy pár falat után otthagytam. Megnéztem valami hülye, újévi műsor végét a tévében, aztán egyszerűen nem bírtam tovább magammal.
Felmentem az emeletre, és benéztem a bátyámhoz. Aludt. Én pedig gyorsan felöltöztem, a biztonság kedvéért még egyszer bekukkantottam hozzá, aztán úgy hagytam el a házat, mint valami kísértet.
Gyalog mentem Johnnyék házáig, és közben magamban, szépen megterveztem mindent. Hogy fogok viselkedni, mit fogok mondani. Állati jó terv volt, a gond csak ott kezdődött, hogy amikor végre ott álltam a ház előtt, mindent elfelejtettem. Az ajtó előtt idétlenül motyogva próbáltam felidézni, hogyan is játszottam le magamban korábban a beszélgetést, de nem ment. Végül mégis bekopogtam, mert tudtam, hogy beleőrülök, ha nem láthatom a következő buliig. Még akkor is, ha a bátyám megfojt a kis éjszakai kirándulásomért.
Az ajtó mellet, a konyhaablakon át, láttam, hogy ég a villany, de semmi más életjelet nem tapasztaltam bentről. Megint kopogtam. Aztán már csalódottan épp menni készültem, amikor Johnny szélesre tárta előttem az ajtót, és ahogy meglátott, elmosolyodott.
Nem kérdezett semmit, csak intett, hogy menjek be. Persze megtettem. Ő pedig becsukta az ajtót, kézen fogott, és felvezetett a szobájába.
− A gyerekek? − kérdetem, miközben leültem az ágya szélére, ő pedig a kezembe nyomott egy majdnem egész üveg sört, amit lelkesen kortyolgatni is kezdtem.
− Alig negyed órája végre sikerült ágyba könyörögnöm őket. Azóta takarítom utánuk a romokat. Már csak ez maradt – lépett a földön heverő könyvkupac mellé, és elkezdte visszapakolni őket a polcra.
− Mit csináltak?
− Ez én voltam − mosolygott. − A kissrácnak segítettem megírni egy kiselőadást az iskolába.
Johnny Stillman, a kigyúrt félisten, ahogy a 12 éves unokaöccsének segít kiselőadást írni a suliba? Hát… nehezen tudtam elképzelni!
Elpakolt, közben én söröztem, és persze őt figyeltem. Félelmetesen szexis volt, én pedig, bár most, ital nélkül, még inkább zavarban voltam, mint előző este, annyira élveztem, hogy a közelében lehetek!
Aztán, ahogy végzett, az ablakhoz ment, kinyitotta és elővette a cigarettáját.
− Kérsz? − mutatta felém a dobozt. Bólintottam, és odasiettem hozzá.
Két szál cigit a szájába vett, meggyújtotta, majd az egyiket odaadta nekem és édesen mosolygott rám.
− Minden izgat, amiről tudod, hogy anyádat kiborítaná, igaz?
Nem szóltam, csak megvontam a vállam, ő pedig erős karjával magához ölelt. Annyira jó volt hozzásimulni, ilyen közelről érezni az illatát, és azt, ahogy az izmai meg-megfeszülnek. Olyan erős volt, olyan vad, és mégis olyan gyengéd. Észbontó!
Elszívtuk a cigit, én közben megittam a sört is, aztán visszaültem az ágy szélére. Johnny pedig becsukta az ablakot, és elém térdelt.
− Martin tudja, hogy itt vagy? − nézett mélyen a szemembe. Megráztam a fejem.
− Sejtettem.
− Most elküldesz?
− Dehogy! − mosolyodott el. − Örülök, hogy itt vagy!
Egy ideig egyikünk sem szólt. Én végignéztem rajta, ő pedig váratlanul megsimogatta az arcom.
− Mire gondolsz most?
− Semmi, nem fontos − jöttem zavarba egy pillanatra.
− Szeretném hallani − közölte.
− Csak… az jutott eszembe, hogy… jól áll neked ez az ing, de még jobb lenne, ha nem lenne rajtad.
Úristen, el sem hiszem, hogy kimondtam! Rawlings, normális vagy?
− Akkor vedd le! − vonta meg a vállát, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. És mivel ő így kezelte a dolgot, én sem csináltam nagy ügyet belőle.
Lassan gomboltam ki az ingét, majd széthúztam rajta az anyagot. Megcsodáltam az izmos mellkasát, és a hasát, mielőtt levettem a ruhadarabot, hogy láthassam a vállát és a karjait is.
Egy ideig csak nézte az arcom, és hagyta, hogy én is nézzem őt, majd mosolyogva szabadított meg a csattól, amivel indulás előtt lazán összefogtam a hajam. Közel olyan vastag karja volt, mint az én combom, és ahogy meg-megfeszültek az izmai…
Annyira szerettem volna megérinteni, de nem mertem. Még mindig előttem térdelt, és elgondolkodva szólalt meg, miközben lassan igazgatta a tincseimet.
− Martin azt mesélte rólad, hogy úgy öltözöl, ahogy neked tetszik, mindig kimondod, amit gondolsz, és azt teszed, amit éppen akarsz.
− Igen, ez… általában igaz − közöltem, kissé bizonytalanul. Ő pedig még egyszer végigsimított a hajamon, mielőtt újra mélyen a szemembe nézett.
− Akkor most miért nem teszed meg, amit szeretnél? Nem fogom leharapni a fejed.
Ettől úgy éreztem, belém lát, képes a gondolataimban olvasni, de nem bántam.
Hevesen zakatolt a szívem, és a kezem is remegett kicsit, ahogy megérintettem a testét és végigsimítottam az izmain. Fölfelé a karjain, aztán a széles vállakon. Forró volt a bőre, és olyan bársonyosan puha.
Egy ideig csak mosolygott rám, majd megfogta a kezem, hogy irányítsa, lassan le a mellkasán, majd végig a hasán… Éreztem a bársonyos bőr alatt feszülő izmokat, és a szívem kis híján kiugrott a helyéről, ahogy lassan közelebb hajolt. Egész közel, és a kezem már ott volt, a nadrágjánál…
Úgy vágytam az ajkaira, ahogy még soha semmire, de ő félresimította a hajam, és csak a nyakamat csókolta végig. Olyan lágyan, olyan érzékien, hogy teljesen elvette az eszem.
− Johnny! − súgtam szinte magamon kívül.
− Igen? − nézett megint a szemembe. Nem feleltem, csak megcsókoltam. Fogalmam sincs, honnan vettem a bátorságot, de megtettem.
Pár pillanatig csak hagyta, hogy finoman kóstolgassam az ajkait, mintha habozott volna, aztán mégis visszacsókolt. Hihetetlenül jól csókolt, izgatóan, lágyan, és ahogy közben erős karjaival magához szorított…
Kívántam őt. Soha életemben nem éreztem még ilyet, de akkor elemei erővel tört rám; a szívem a torkomban dobogott, reszketni kezdtem, össze-vissza kapkodtam a levegőt, lüktetett a testem… és azt hiszem, Johnny pontosan tudta.
A csók után rám mosolygott, és megrázta a fejét.
− Miért? – kérdeztem remegve.
Olyan új volt, szokatlan, ismeretlen, minden gondolat és érzés, amit kiváltott belőlem, az egyik pillanatban megrémültem tőlük, a másikban viszont nem törődve semmivel egyszerűen csak átadtam magam nekik.
− Kicsi Gil… Tudod, hogy nem lehet!
Johnny felállt, és elindult kifelé.
− Kapcsold be a tévét, ha gondolod. Lezuhanyzom, mindjárt jövök.
Ahogy kiment, körbenéztem a szobában, és támadt egy ötletem… Tök hülyeség volt az egész, de akkor is megcsináltam.
Fogtam egy üres cigis dobozt, meg egy ceruzát az éjjeliszekrényről, szétszedtem a dobozt, és a belső felére felírtam:
„Érdekes egy pasi vagy, Johnny, de akkor is imádlak!”
Aztán feltettem a kis üzenetet az egyik polcra, egy könyv mellé, majd elfeküdtem az ágyon, és vártam, hogy visszaérjen.
Csak akkor jutott eszembe, hogy utána kellett volna mennem, amikor már visszaért. A fenébe, miért nem kapcsoltam hamarabb? Johnny odafeküdt mellém, és megint magához ölelt.
− Sok lánnyal voltál már, igaz? − kérdeztem halkan, szorosan hozzábújva.
− Igen, sokkal. Nagyon sokkal. – Nem úgy mondta, mint aki különösebben büszke a hódításaira. – A bátyád mesélt rólam ezt-azt?
− Nem. Csak annyit mondott, hogy kerüljelek el.
− Igaza van, tényleg jobb lenne − sóhajtott. − Szemét egy alak vagyok.
Nem hittem neki, de nem vitatkoztam. A távirányítóért nyúlt, és bekapcsolta a tévét. Nem tudom, mit nézett, nem arra figyeltem. Mélyen magamba szívtam az illatát, és hallgattam, ahogy nyugodtan, erősen ver a szíve. Aztán elaludtam.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amíg egyszer csak megcsörrent a mobilja az éjjeliszekrényen. Amilyen gyorsan csak tudta, felkapta, de felébredtem. Bár nem teljesen, félálomban hallgattam végig a beszélgetést.
− Baszd meg, Stillman! – nyitott üvöltve a bátyám a vonal másik végén.
− Neked is jó estét, Martin! – mosolygott a telefonba Johnny.
Halkan beszélt, és olyan megnyugtatóan kellemes volt a hangja.
− Nálad van a húgom?
− Igen, Gil itt alszik mellettem.
− Te hívtad oda?
− Nem, magától jött. Figyelj, haver! Feküdj le, és aludd ki magad! Rád fér. Gil miatt pedig ne aggódj, reggel hazaviszem.
− Mikor?
− Fogalmam sincs. Felkelünk, kávézunk, szeretkezünk egy jót… − vigyorogta Johnny.
− Eszedbe se jusson!
− Jókor szólsz, egész nap ezen járt az agyam –kuncogott Johnny.
− Ha tudnád, hogy most mennyire utállak, Stillman…
− Nem baj, túlélem. Jó éjt, Martin! – Ezzel az álompasi letette a telefont, kikapcsolta a tévét, én pedig pillanatok alatt visszaaludtam.
Reggel, negyedkilenckor arra ébredtem, hogy Johnny, egy csésze gőzölgő kávéval a kezében leült mellém az ágy szélére.
− Tudom, igyam meg, aztán már viszel is haza – ültem fel álmosan.
− Felőlem maradhatnál, de a bátyádnak már így is pszichiáterre lesz szüksége – mosolygott rám, és a kezembe adta a kávét.
Gyorsan megittam, ő pedig az ablakhoz ment, kinyitotta, és cigarettával kínált. Nem mondtam nemet.
Fél óra múlva azonban már a házunk előtt álltunk és Martin megint őrült módjára tépte fel mellettünk az ajtót.
− Gillian, indulj befelé! – dörrent rám köszönés helyett.
− Mindjárt bemegy – mosolygott higgadtan Johnny. – Csak adj még öt percet!
− Minek?
− Martin! Öt perc.
A bátyám a szemeit forgatva csapta be az ajtót, Johnny pedig visszafordult felém. Nem tudtam megállni, hozzá kellett bújnom. Ő pedig gyengéden ölelt át.
− Mikor lesz a következő buli? – kérdeztem motyogva, ahogy izmos vállába fúrtam a fejem. Annyira nem akartam elengedni!
− Három hét múlva – mosolygott, én pedig felnéztem azokba a gyönyörű szemekbe. Ugyanarra gondoltam, de ő mondta ki hamarabb.
− Hiányozni fogsz.
Még egyszer megcsókolt, szenvedélyesen, hosszan, majd sarkon fordult, visszasietett a kocsijához, beült, és elhajtott.
No comments:
Post a Comment