Sometimes

Sometimes

Sometimes I'm as cold as ice
Though I could be hot
Sometimes I'm really happy
And sometimes I'm not

Sometimes I smile at you
Even if I'm crying inside
Sometimes I wanna be with you
But I say "goodbye"

Sometimes I hold you tight
But I wanna be alone
Sometimes I hurt you, baby
For no reason at all

Sometimes I'm far away
But I feel at home
I know you want to see ME
But I just play my role

Sometimes I'm really scary
And I don't care what you say
But I always love you, baby
In my own stupid way

But if you think that you are
Better than me
Just say "you" and "I"
And never say "we"

Családban marad...

Megjegyzés: Csak egy "vázlat", még lektorálatlan és átdolgozatlan..

1.

Már csaknem két éve dolgoztam a Blechman Reklámügynökségnél. Jake Blechman, a cég elnök-vezérigazgatója harminc teljes évvel volt nálam idősebb, én mégis… Tiszteltem, hiszen nagy dolgot vitt véghez. A semmiből hozta létre a céget, amely alig tíz év alatt hatalmas és elismert lett, az egyik legsikeresebb a szakmában. De a tiszteletnél és elismerésnél több volt, amit Jake iránt éreztem. Szerettem. Túlságosan is. Mások popsztárokért rajongtak, én Jake-ért, egy kitűnő reklámszakemberért. Imádtam, ahogy dolgozik, imádtam, hogy olyan kreatív, hogy mindig jól dönt, és minden döntése dollármilliókat hoz a cégnek. Imádtam, hogy ő a főnököm, hogy a közelében lehetek… Úgy értett a reklámszakmához, mint rajta kívül nem sokan. Valóban profi volt. Emellett kedves, figyelmes, érzékeny, volt humora és stílusa.

Mandy Kellner, aki még a gimnáziumi éveimben volt kollégiumi szobatársam, valamint akkoriban avanzsált elő legjobb barátnőmmé is, már korábban a cégnél dolgozott, és amikor megszorultam, ő ajánlotta, hogy próbáljak szerencsét Jake-nél. Jó barátnőkhöz méltón mindent megbeszéltünk, így ő volt az egyetlen, aki tudott róla, mit érzek Jake iránt. Bár ő azt tanácsolta, verjem ki a fejemből, hiszen az apám lehetne, ráadásul a főnököm, egy mamutvállalat vezetője, s így én, mint mezei kis reklámfotós nem csak fiatal, de mondhatni rangon aluli is vagyok.

Mellesleg, mint mezei fotós, akár el is kerülhettem volna az elnök-vezérigazgató, a kreatív vezető figyelmét, Jake mégis rengeteget foglalkozott velem. Csiszolgatta a tudásomat, beavatott a reklámszakma rejtelmeibe. Előfordult, hogy engem hívott kísérőjéül üzleti ebédekre, vacsorákra. Én persze boldogan tartottam vele. Ki tudja, miért, valahogy nem jöttek elő köztünk a generációs problémák, különbségek. Közelebb állt hozzám, mint a saját szüleim, mindamellett igazi barátok lettünk. Sosem éreztem, hogy úgy kezelne, mint egy gyereket, vagy beosztottat. Azok az éjszakák pedig… Istenem, hány éjjel aludt már nálam, az én díványomon, mikor eljött, hogy megnézze a fotóimat, és már túl késő volt, hogy hazamenjen! Hányszor gondoltam arra; igen, most meg kellene tennem! Át kellene ölelnem, vagy megcsókolnom! Persze nem volt bennem annyi bátorság, hogy bármi jelét is adjam az érzéseimnek. Legtöbbször csak néztem, ahogy ott aludt, olyan békés volt az arca, és olyan felfoghatatlanul izgalmasak a vonásai. Fantasztikus férfi volt. Egy igazi férfi! Olyan, amilyenről mindig is álmodtam. Mit meg nem adtam volna egyetlen érintéséért! Olyan volt, mint egy tornádó, fiatalos lendülettel kezelte a dolgokat, másodpercek alatt képes volt meghozni olyan döntéseket, melyektől olykor a cég jövője függött. A munkájának élt, és emellett úgy éreztem, nem marad ideje arra, hogy észrevegye; én is nő vagyok. Egy nő, aki szereti, aki megőrül érte.

Aznap délután is szokásos halk kopogása után nyitott be az irodámba, ami kicsi volt ugyan, de jó fekvésű, világos, hangulatos, és nekem tökéletesen megfelelt. Épp a papírjaimat rendezgettem; megrendelések, tervezetek, kelléklisták, ilyesmi, azokból néztem fel rá. Elegáns volt, mint mindig, fekete szövetnadrág, és selyeming volt rajta.

-Szia! –dugta be a fejét huncut mosollyal az ajtórésen, majd bejött, az íróasztalomhoz sietett, ami történetesen tele volt rendezetlen irathalmokkal, szinte ki sem láttam mögülük. Azt sem tudtam, hol áll a fejem.

-Látom, dolgozol –mosolygott még mindig, miközben leült velem szemben, a feketekárpitos fotelbe.

-Olyasmi –mosolyogtam én is elgyötörten, s a kezemből a tollat hanyagul a papírtömegbe ejtettem.

-Terveztél mára túlórát?

-Nem! És ha most valami plusz munkát hoztál, páros lábbal foglak… megkérni, hogy könyörülj –jelentettem ki. Arcán a mosoly most még szélesebbre húzódott, és megvonta a vállát.

-Ne csináld, Jake, kérlek! Jó, ha ezzel végzek estig! –Kezdtem komolyan pánikba esni.

-No jól van! Megkegyelmezek. Nem munkát hoztam –kacsintott rám.

-Helyes, már azt hittem, fel kell mondanom –évődtem vele.

-Tudod, hogy úgysem engedném el a legjobb fotósomat! Vegyél fel valami szexiset ma este. Hétre érted megyek.

-Mi a program? –kérdeztem a lehető legrosszabbtól tartva. –Üzleti vacsora? –Semmi kedvem nem volt egy szakmai bájcsevelyhez egy ilyen nap után.

-Szó sincs róla –ragyogott fel Jake arca. Istenem, milyen édesen mosolygott! –Vacsora, üzlet nélkül. Ha nincs ellenedre!

-Hová megyünk?

-Hozzám. –Ez már igen! A nagy Jake Blechman vacsorára hív a házába!

-Jön még valaki? –Bár most már azt sem bántam volna, ha a fél cég velünk vacsorázik, ha ott lehetek a főnök magánbirodalmába.

-Csak az unokaöcsém, Corey. Tudod, róla már meséltem.

Igen, valóban mesélt már róla. Corey Blachman huszonnyolc éves volt, és a filmezés érdekelte legjobban a világon. Minden vágya volt, hogy egyszer rendező lehessen. Tizenhat éves kora óta Jake nevelte, azóta, hogy a szülei egy autóbalesetben meghaltak. Nem maradt senkije, csak Jake.

-Ugye nem akarsz összehozni vele?

-Vanessa, kedvesem, komolyan így ismersz? –Még mindig mosolygott. –Egyszerűen szeretnék eltölteni veled egy szép estét, távol a munkahelyi gondoktól. Mindkettőnkre ráfér a kikapcsolódás, az utóbbi hetekben rengeteget dolgoztunk… -Ebben igaza volt, ráadásul nem úgy tűnt, mintha a közeljövőben alább akarna hagyni a hajtás.

-Jól hangzik –mosolyodtam el én is. –Hétre készen leszek.

-Remek! Akkor most magadra hagylak, még egy halom unalmas papírmunka vár rám, és ahogy elnézem, nálad sem jobb a helyzet. –Felállt, és az asztalon áthajolva, még mindig széles mosollyal arcán hatalmas puszit nyomott a homlokomra. Aztán kiment.

Megpróbáltam elterelni a gondolataimat Jake-ről, és folytattam a munkát. Bő két órámba beletelt, mire el tudtam rendezni azokat a nyavalyás papírokat, és még húsz percbe, amíg telefonon kitomboltam magam egy meglehetősen hiányos kelléklista miatt. Mikor az órámra néztem, már majdnem háromnegyed hat volt. Felkaptam a táskámat, bezártam az irodát, és szedtem a lábam. Odalenn beültem a kocsimba és szokásommal szöges ellentétben átléptem a sebességhatárt. Otthon kapkodva tusoltam le, feltűztem a hajam, ami leengedve csaknem a derekamig ért, aztán előkerestem ruhatáram legszexisebb darabját, hogy eleget tegyek Jake kérésének. Egy fekete, testhezálló miniruha mély dekoltázzsal, és az eredménnyel –kivételesen –még magam is elégedett voltam. Épp hogy készen lettem, csengettek, és ahogy kinyitottam az ajtót, Jake-nek lenyúlt az arca. Reméltem, hogy nem vittem túlzásba, ami a szexisséget illeti.

-Jó leszek így? –kérdeztem rá a biztonság kedvéért, kissé azt hiszem, feszengve, de Jake szélesen elmosolyodott.

-Tökéletes, kedvesem! Komolyan mondom, csodálatosan nézel ki!

-Köszönöm, Jake!

-Indulhatunk?

-Persze! –Vállamra akasztottam az egyik fekete táskámat, bezártam az ajtót, aztán belekaroltam, és hagytam, hogy a kocsihoz vezessen. Beültünk a fekete Bentleybe, és már indultunk is. Mellesleg ő is fantasztikusan nézett ki. Elegáns volt, valahogy mégsem olyan hivatalos, ahogy az irodában már megszokhattam. Nem volt túl magas, talán 175 cm, de az én 158 centimhez tökéletesen passzolt. Izmos volt, de vékony, nem az a testépítő típus. A haja rövidre nyírva, a szemei valahogy olyan mosolygósak. Szinte mindig vidám volt, de tulajdonképpen akkor is mosolygott, ha nem. A vonásai miatt. Valószínűleg szintén a vonásai miatt tartotta mindenki, már első ránézésre is közvetlennek, barátságosnak és megbízhatónak. Ő pedig nem is okozott csalódást.

A kocsiban ülve ártatlan témákat jártunk körbe, míg odaértünk impozáns György stílusú villájához. Felhajtott a kocsifeljárón, aztán leállította a motort.

-Gyere, kedvesem! –mosolyodott el, s ismét hatalmas puszit kaptam, ezúttal az arcomra. Kiszálltunk a kocsiból, megint belé karoltam, és elindultunk befelé. Ahogy beléptünk, én alaposan meg is csodáltam az alsó szintet. A hatalmas előtérből jobbra nyílt a tágas, hangulatos nappali, valamint egy kisebb szoba, balra pedig a konyha és az étkező. A bejárati ajtóval szemben széles lépcsősor vezetett az emeletre, két oldalán díszesen faragott fakorlát, mögötte pedig a hatalmas kertre nyíló kétszárnyú üvegajtó. Mindenütt faragott fa bútorok, melyek egyszerre sugároztak antik hatást, és fényűző eleganciát. Minden bizonnyal nagyon drága holmik voltak, és remekül passzoltak a krémszínű, vastag, óriási szőnyegekhez és a fenyőszín parkettához. A nappaliban ültünk le és beszélgettünk vacsora előtt. Coreynak hírét sem hallottam az irodában folytatott beszélgetés óta. Gyanítottam, hogy otthon sincs. Amely lehetőség persze egyáltalán nem ejtett kétségbe, a legkevésbé sem bántam volna, ha máskor kell megismernem. Jake szólt a házvezetőnőjének, hogy hozzon nekünk teát. Alacsony, kövérkés, kedves asszony volt, feltűnő portugál akcentussal. Hamarosan meg is kaptuk a teánkat, aztán ismét kettesben maradtunk. Végre!

-Corey a vacsoránál csatlakozik hozzánk –közölte Jake, mintha a gondolataimban olvasott volna.

-Kíváncsi vagyok, milyen… -szóltam elgondolkodva. Így is volt, de egyúttal kicsit csalódott is voltam, amiért a kettesben töltött este illúziója tovaröppent.

-Nagyon helyes kölyök –mosolygott, és mintha valamiféle atyai büszkeséget láttam volna csillanni a szemében. Kétség kívül fiaként szerette Corey Blechmant.

Néhány perces csend állt be. Mindketten zavarban voltunk kicsit, bár azt a legkevésbé sem értettem, Jake miért. Valahogy soha nem feszengtünk egymás közelében, és nem tudtam hová tenni, hogy most mindketten a kezünket tördeljük, és zavartan nézünk a másikra.

-Nem is tudom, hogyan kezdjem –szakította meg sóhajtva a kínossá váló csendet, majd nagyot kortyolt a teájából. –Valamit el kell mondanom neked, de… egy kicsit nehéz. Régóta dolgozunk már együtt, és azt hiszem, elég közel kerültünk egymáshoz. Igyekeztem meggyőzni magam, hogy semmi értelme… hogy te úgysem… -Még sosem láttam ilyen bizonytalannak. Mindig határozott volt, magabiztos, és mindig olyan átkozottul tudta, mit kell mondani. De most nem.

-Jake, ki vele! Nem fogom leharapni a fejed -mosolyogtam rá bátorítólag.

-Nem akarlak megijeszteni, én csak… tudom, hogy jóval idősebb vagyok nálad, és a főnököd… Van valakid? Barátod, vőlegényed, vagy valami?

-Hiszen tudod, hogy nincs –kuncogtam. Hogy is lehetett volna, amikor róla ábrándoztam éjt nappallá téve? De amit ezután mondott, azzal komolyan megdöbbentett. Nem gondoltam, hogy ő is…

-Esetleg… lehetnék én?

Megfogta a kezem, én pedig egy ideig csak meredtem rá elhűlve, majd elmosolyodtam. Hiszen ez azt jelenti, hogy szeret! Ahogy én is őt. Azt hiszem abban a percben én voltam a legboldogabb ember a világon. Sírni tudtam volna örömömben. A szívem úgy kalapált, azt hittem, kiugrik a helyéről, és a pupilláim helyére azt hiszem, apró szívecskék költöztek. Féltem, hogy csak álmodom az egészet, és pillanatokon belül felébredek. Csak annyit tudtam mondani elcsukló hangon:

-Szeretlek, Jake!

Bátortalanul elmosolyodott, mintha nem merné elhinni, amit mondtam, aztán lassan közelebb hajolt és megcsókoltuk egymást. A legfinomabb, leggyengédebb, mégis legmohóbb csók volt ez, amit valaha átéltem. Egy ideig még beszélgettünk, aztán kéz a kézben elindultunk vacsorázni.

Az étkező közepes méretű helyiség volt, de szintén faragott fa bútorokkal, és szinte minden sarkából, minden falából sugárzott az elegancia. Komolyan kezdtem magam úgy érezni, mintha egy királyi palotában lennék. Az asztalon meseszép –és igen drága –étkészlet, és papírvékony kristálypoharak, amikből az ember szinte fél inni. Leültünk, és mielőtt behozták volna a vacsorát, megérkezett Corey. Jake-nek igaza volt. Az unokaöccse valóban egy irtóhelyes kölyök volt, vállig érő göndör fekete hajjal. Kimondottan jóképű volt, és aranyos. A vacsora alatt kissé pimaszul mosolygott rám, amivel az igazat megvallva alaposan zavarba is hozott.

-Vanessa, kedvesem, azt hiszem, van számodra egy jó hírem –szólalt meg váratlanul Jake.

-Mégpedig?

-Tudom, azt ígértem, nem lesz szó munkáról, de ennek örülni fogsz. Hallottál már a Hutchinson&Ryback nevű divatcégről?

-Persze. Új cég, de feltörekvő, azt hiszem, nagy jövő előtt állnak.

-Én is így gondolom. Tehát ők szeretnének elkészíttetni velünk egy katalógust. Úgy tudom, te eredetileg divatfotós szerettél volna lenni, ezért arra gondoltam, hogy neked adom őket.

-Jake, ez komoly?

-Persze!

-Imádlak! –ujjongtam.

Ezzel pedig a téma le is volt zárva. Ahogy ígérte, nem üzleti vacsora! Tökéletesen boldog voltam. Egyrészt a munka miatt, hiszen tényleg mindig arra vágytam, hogy modelleket, embereket fotózzak, nem pedig élettelen tárgyakat, autókat, konyhaasztalokat, és ez az álmom most teljesül. Másrészt pedig ennél is boldogabbá tett a tudat, hogy a főnököm iránt érzett reménytelen, forró szerelmem viszonzásra talált.

Vacsora után ismét a nappaliba mentünk, és kávéztunk. Már legalább tizenegy lehetett, amikor Corey felállt, elnézést kért, és fáradtságra hivatkozva kisétált köreinkből. Nem hiszem, hogy valóban annyira fáradt lett volna, valószínűleg inkább úgy érezte, terhünkre van. Corey fantasztikus srác volt, intelligens, és remek társaság. Úgy tűnt, bármiről el lehet vele beszélgetni. Volt humora, és mindenre akadt valami jópofa megjegyzése. Látszott, hogy Jake-kel mennyire kötődnek egymáshoz, hogy fiaként szereti, s Corey is úgy ragaszkodik hozzá, mint apjához. Kicsit sajnáltam, hogy máris elmegy, nagyon szimpatikusnak találtam, de így legalább kettesben maradhattunk Jake-kel.

-Hogy vagy, kedvesem? –kérdezte, miközben gyengéd pillantást vetett felém, és a kávéscsészéért nyúlt. Hogy is lehettem volna? Ott ültem egy isteni vacsora után kettesben életem nagy szerelmével… Hogy érezheti magát ilyenkor az ember? Csodálatosan! És ezt meg is mondtam neki.

-Én is nagyon jól érzem magam… mint mindig, ha veled vagyok. –Kortyolt a kávéból, majd visszatette a csészét az asztalra, és megint rám nézett. –Későre jár, hazavigyelek, vagy maradsz éjszakára?

-Te melyiket szeretnéd? –kérdeztem mosolyogva.

-Örülnék, ha maradnál –mosolyodott el ő is.

-Rendben, de nem a díványon! –Ezen mindketten jót kuncogtunk, majd szorosan magához ölelt és forrón megcsókolt. Mire észbe kaptam, már a hálószobájában voltunk. Kellemes hangulatú helyiség volt, ahol a halványzöld dominált, és persze a hatalmas franciaágy, ami szinte felkínálta magát az első együttlétünkre. Jake bezárta az ajtót, aztán egyszercsak azon kaptam magam, hogy szeretkezünk. Fantasztikus vagy, Jake Blechman!

Álarcosbál - 4.

4.

Mark épp dokumentumokat csatolgatott egy e-mailhez, amit az idősebb DiAngelonak készült elküldeni. Elgondolkodva ücsörgött a kényelmes bőrfotelban hatalmas, márványlapos íróasztala mögött.

Néhány dokumentumot szándékosan hagyott ki. Pontosan tudta, hogy - bár Amerikában szabad kezet kapott - mivel a már jól bevált módszerek helyett a sajátjait alkalmazta, elszúrt néhány kisebb boltot, és noha egyik sem volt nagydolog, azzal is tisztában volt, hogy az apja nem örülne, ha erről tudomást szerezne. Egész pontosan a saját módszerek miatt.

Mint az öreg egyedüli örököse, ilyen téren nem volt mitől tartania, de tudta, hogy erősen ajánlott jóban lenni Enrico DiAngeloval. Még neki, a tulajdon fiának is. Hamarosan kijavítja ezeket az apró hibákat, és kész. Addig pedig hallgat róluk, gondolta.

Elküldte az e-mailt, aztán tekintete elveszett az ablakon túl, odalenn elterülő hátsó kertben. Csak nézte a gondozott növényeket, a méretes medencének a lágy őszi szélben fodrozódó és a napfényben csillogó vizét, a vakítóan kék eget. Csodálatos idő volt, és kellemes meleg emlékeztetett a nemrég még tomboló nyárra. Amit DiAngelonak történetesen nem volt alkalma kiélvezni, lévén, hogy egész nyáron csak az üzleti ügyeit intézgette. Három éve ilyenkor még épp csak kiépítette az amerikai piacot, most már magabiztosan terjeszkedett a nyugati partra és délebbre. Hiába, volt érzéke mind az üzlethez, mind pedig a vezetéshez. Valamint ebbe született bele, gyerekkora óta szívta magába a tudást. Csak figyelte az apját és tanult. Bár a magabiztosságát, határozottságát kétségtelenül nem Enricotól leste el. Az vele született, és igazság szerint az idősebb DiAngelo ezen a téren egész más volt.

Magabiztos és határozott volt ő is, persze, de míg Marknak elég volt időnként egy vérfagyasztó mosolyt eleresztenie, vagy kicsit megemelni a hangját ahhoz, hogy eredményt érjen el, és győzelmének biztos tudatában továbbállhasson, Enrico hírhedt volt kegyetlenségéről. Ő nem nézett csúnyán, nem tett célzásokat… Ha valaki keresztbe tett neki, jobban tette, ha azon melegében fel is húzta a nyúlcipőt, és még a föld színéről is elbujdosott. Enrico nem kért kétszer, nem várt, és főleg nem bocsátott meg! Soha! Meglehetősen gyanakvó volt, bizalmatlan, és míg Mark csak nagyon ritkán kelt ki magából, ha Enrico egyszer bedühödött – amit nem is volt olyan nehéz elérni – akkor ott bizony fejek hulltak, és nem válogatott a módszerekben. Ezzel szemben Mark szeretett békés megoldásokhoz jutni. A talján vér azért persze benne is ott munkált. Ha egyszer valaki úgy istenigazából kihúzta a gyufát, ha a türelme elfogyott, akkor ő is tudott igazán rossz fiú lenni.

Mark gondolatai hirtelen irányt váltottak, és szemei előtt a hátsó kert helyén megjelent Santa Barbara. Volt ott egy háza, nem messze a parttól, de már a hegyek lábánál. Igazság szerint az a háza hamarabb megvolt, mint ez, mégis ritkán járt arra, és akkor sem töltött ott három-négy napnál többet. Legnagyobb bánatára. Az a ház annyira a szívéhez nőtt, a lelke egy része volt.

Látta maga előtt a bejárat két oldalát vigyázó, vaskos márványoszlopokat, a fehér falból kitűnő, borovi fenyő bejárati ajtót. Szinte hallotta a ház előtti parkolót beborító kavicsok hangját, ahogy lépked rajtuk. Látta a hátul, lustán elnyúló teraszt a fehér kőpárkánnyal, a teraszon hívogatóan álló, fonott nádfotelokat és asztalt, a kőpárkányon túl elterülő, világoszöld pázsitot, a kertet gyengéden körülölelő, hetykén az ég felé nyújtózkodó smaragd tujákat és hamisciprusokat. Azok tövében a rododendronokat, és a kert végében a sziklakertet a kövirózsákkal. A házban mindenhol végigkúszó, sötét hajópadlót, a nehéz, tömör, sötét, faragott fabútorokat, amiktől olyan melegséget áraszt a ház minden szeglete, annak ellenére, hogy ehhez a villához hasonlóan a legkevésbé sem nélkülözi a luxust. A krémszínű bőr ülőgarnitúra a nappaliban, épp szemközt a kandallóval…

Hirtelen olyan elviselhetetlen vágy kezdte égetni belülről, hogy ott lehessen, abban a házban, amit annyira szeret, amit otthonaként szeret. Azzal a nővel, akit imád. Eltölteni ott együtt egy kis időt. Nem három-négy napot, annál azért többet. Távol a külvilágtól, távol mindentől. Csak ők ketten. Na, meg persze Joe és Stefano, de épp elég nagy ahhoz a ház, hogy az ott töltött idő nagy részében színüket se lássák.

DiAngelo másfél óra múlva már a nappaliban ücsörgött Rebeccával az oldalán. Előttük a televízió be volt ugyan kapcsolva, de egyikük sem szentelt neki különösebb figyelmet. Mark inkább a nőt figyelte, aki a férfi kérésére épp azt mesélte el, miről szól majd az a színdarab, aminek írásába aznap fogott bele. A nő elmélyülten mesélt, teljesen magával ragadta a történet, ahogy akkor szokta, amikor leül a laptopja elé. Talán ott sem volt igazán Mark mellett. Egész máshol járt. A férfi pedig csak figyelte őt, a fekete hajat, a hatalmas, csillogó szemeket, amik pillanatnyilag a helyiség falain túlra láttak, a finom vonásokat… Hallotta ugyan, amit a nő mondott, eljutottak a tudatáig Rebecca szavai, de nem a mondandójára figyelt, hanem rá. És a csodálat, amivel a nőn függött, a rajongás, a döbbenet, amit Rebecca sugárzó szépsége váltott ki belőle újra és újra, mind-mind egyetlen apró, alig látható mosollyá változott az arcán. Nézte a nő ajkait, ahogy mozogtak, miközben beszélt, és ő arra gondolt, bárcsak ezek a finom puha ajkak az övéhez érnének.

Végül nem bírta tovább, odahajolt, és lágyan megcsókolta. Olyan lágyan, ahogy még sosem azelőtt, és nem is volt rá jellemző.

− Nem is figyeltél – pislogott rá a csók után a nő, inkább zavartan, mint szemrehányóan.

− Dehogynem! – mosolyodott el Mark. – Mindent hallottam.

− Visszakérdezzem?

− Ha gondolod… Egyébként nagyon tetszik a történet, kíváncsi vagyok, milyen lesz, ha megírod.

− Talán majd megmutatom – felelte sértődést színlelve Rebecca.

− Talán?

− Igen, talán!

− Mit kell tennem érte?

Rebecca nem válaszolt, csak felkacagott Mark ártatlan arckifejezésén, amivel a kérdést feltette, majd hozzábújt a férfihoz.

Olyan jó volt így. DiAngelo erős karjával átkarolta a vállát, és egy apró csókot lehelt a halántékára. A nő imádta azt az érzést, ami ilyenkor a hatalmába kerítette. Mark mellett, hozzá bújva nem érezte magát annak, ami. Csak egy védtelen, gyenge nőnek, aki épp a legjobb kezekben van, akit az óv, akiért rajong, akit mindennél jobban szeret. Tudta, kicsoda DiAngelo, tudta, hogy a vágyai, a szerelme megtéveszti. De már nem hitte.

Sokkal inkább hitte, hogy ez Mark igazi arca, amit csak előtte fedett fel, hinni akarta, hogy a férfi valójában jó ember, csak a családja, a neve az, ami arra kényszeríti, amit tesz. Nap mint nap.

Ugyanakkor ez is elbűvölte. Az, hogy a férfi, aki így ránézésre lehetne akár átlagos is, milyen hatalom birtokosa. Hogy egyetlen emberként mennyi mindent irányít, és milyen profi módon. Magabiztosan a kezében tartva, és ügyesen mozgatva a szálakat. Teljhatalmú uraként egy egész birodalomnak. Bármilyen birodalom legyen is az!

− Mit gondolsz, itt tudod hagyni egy időre a darabodat? – zökkentette ki merengéséből a férfi mély hangja.

− Hogy érted? – kérdezett vissza.

− Arra gondoltam, elutazhatnánk. Van egy házam Santa Barbarán, ahol szívesen eltöltenék veled egy-két hetet. Az a hely valahogy… meghittebb. Nincsenek kamerák, nincsenek őrök.

− Csak a modortalan testőröd? – mosolyodott el szélesen Rebecca.

− És a sofőröm, de őket észre sem vennéd.

A nő felnézett a meleg barna szemekbe, majd nagyot sóhajtott.

− Nem hiszem, hogy okos dolog lenne pont most abbahagynom az írást, amikor ennyire könnyen jön.

Egy ideig várta a hatást. DiAngelo tekintetében a gyengédség egy pillanat alatt változott át csalódottsággá, az arca szomorú lett, de úgy tűnt, beletörődik. Nem akart ő erőltetni semmit, csak épp azt gondolta, jó ötlet.

Rebecca megsimította az enyhén borostás arcot, egy finom csókot lehelt Mark szájára, majd elmosolyodott.

− De írhatok ott is, ha téged nem zavar.

− A legkevésbé sem! – lélegzett fel a férfi.

Elbeszélgettek még pár percig arról, mikor induljanak, és meddig maradjanak. Kint már sötétedett, így a nappali kellemes félhomályba burkolózott, és a tévé fényei vetettek arcukra különös fényeket.

Aztán Joe jelent meg a helyiség ajtajában, hogy közölje, a szakácsnő elkészült a vacsorával, ami immár az étkező asztalán várja őket, de csak főnöke megszólításáig jutott el, amire Mark és Rebecca is felé fordult, de Joe figyelmét ekkorra már a tévé képernyője kötötte le. Így ők ketten is visszafordultak a készülék felé, amelyben a hírolvasó épp a nap történéseit ismertette, valamint a feje fölött, a jobb felső sarokban egy fiatal nő képét mutatták. Annak a nőnek a képe volt, akivel Mark olyan hevesen vitatkozott, nem is olyan rég, majd akit a vita lezárásaként pofon vágott.

− Ma délután találtak rá Risa Tocchi holttestére egy belvárosi étterem mosdójában. A fiatal olasz fotómodell halálát heroin-túladagolás okozta, de nem zárható ki az idegenkezűség lehetősége sem. A rendőrség nyomozást indított az ügyben…

Mark a továbbra is a televíziót figyelő Rebecca feje fölött nézett vissza a testőrre, és a tekintetük találkozott. Mark egyetlen pillantásában benne volt, amit gondolt. Az, hogy bármilyen kérdés merült is fel Joe-ban a felpofozott nő halálával kapcsolatban, az időpont nem alkalmas annak megvitatására. A testőr pedig értette. Alig láthatóan és még mindig döbbenten bólintott, majd befejezte, amibe az imént belefogott.

Mark és a hírektől végre elszakadt Rebecca pedig felállt, és kéz a kézben az étkezőbe mentek. Joe a kellemes vacsora közben természetesen magukra hagyta őket. Lement inkább az alsóépületbe, és ott csatlakozott Stefanohoz, egy nem kevésbé mennyei vacsorára.

Az egyszerű konyhában ücsörögtek az asztalnál, egymással szemben, és a sofőrnek feltűnt, hogy Joe szokatlanul csendes.

− Cos’hai? – nézett rá érdeklődve.

− Nem lehetne emberi nyelven? – morgott a nagydarab férfi.

− Azt kérdeztem, mi a baj. Fura vagy.

− Fura? – nézett értetlenül Joe, a sofőr pedig bólintott.

− Máskor be nem áll a szád, haver, most meg csak ülsz itt…

− Ja, nincs semmi, csak elgondolkoztam.

− Aha! Akkor jó.

Pár percig mindketten folytatták az evést, majd Joe mégsem bírta tovább magában tartani, amin töprengett. Stefano régóta ismeri Markot, sokkal jobban ismeri…

− Stefano!

− Mondd! – mosolyodott el halványan a sofőr, vacsorája fölött.

− Szerinted Mark… képes lenne megölni valakit?

A sofőrt annyira váratlanul érte a kérdés, hogy egy pillanatra még a rágást is abbahagyta, majd letette a kezéből a villát, hátradőlt a székén, és felhúzott szemöldökkel mérlegelt egy ideig. Aztán válaszolt:

− Nagyon komoly dolognak kellene ahhoz történnie, de… amennyire én ismerem, márpedig amióta az eszem tudom, ismerem őt… Ha elérkezne ahhoz a ponthoz, azt hiszem, gond nélkül megtenné. De még egyszer mondom, annak nagyon-nagyon komoly oka lenne.

− És ha meglenne az a komoly ok… akár egy nőt is képes lenne megölni?

− Figyelj, Joe! Pontosan tudod, kicsoda Mark, és honnan jött. Azok az emberek, ott Szardínián, az ő köreikben, jobban bánnak a kutyáikkal, mint a nőkkel. Nekik egy nő csak arra alkalmas, hogy gyereket szüljön. Nem egyenrangúak a férfiakkal, nem tisztelik őket. Mark sem. Így nevelték. Azt hiszem, Rebecca az egyetlen kivétel.

Joe emésztgette egy darabig a hallottakat, majd egy halvány, cinikus mosoly tűnt fel az arcán.

− Hülye, digó seggfejek! − ingatta a fejét. − A nők a legcsodálatosabb teremtmények a földön.

− Egyetértek − bólintott Stefano, szélesen elmosolyodva. − Amit az előbb mondtam, rám nem vonatkozik.

− Te is olasz vagy − forgatta a szemeit Joe.

− De nem azokból a körökből, ember! Ami engem illet, jobban tisztelem a nőket és a kocsikat, mint bármit ezen a világon! − nevetett a sofőr, majd kissé elkomorodott az arca. − Miért kérdezted?

− Semmi, csak… Mindegy, csak ilyen hülyeségeken agyalok. Bocs.

− Semmi gond – vonta meg a vállát Stefano, majd a testőrrel együtt tovább folytatták az evést.

A fenséges vacsora után Rebecca a fürdőszobába indult, hogy befeküdjön egy kád jó forró vízbe. Mark pedig közölte, hogy van még néhány megbeszélnivalója Joe-val, aztán ha végzett, ő is csatlakozik.

Lassan lépkedett a testőr szobája felé, cipője minden lépésnél koppant egyet a márványborításon, a falak pedig visszhangozták léptei zaját, amerre haladt. Kezeit mélyen nadrágja zsebébe süllyesztette, fejét leszegte, csak akkor emelte fel újra, mikor megállt Joe szobájának ajtaja előtt.

A férfi nemrég ért vissza Stefano-tól, és ahogy bevonult a szobába, az ajtó résnyire nyitva maradt utána. Mark határozottan kopogott, majd kisvártatva az ajtó teljesen kinyílt, és Joe magasodott közvetlen előtte.

− Bejössz? – kérdezte a testőr, mire Mark válaszul belépett a helyiségbe, és becsukta maga mögött az ajtót.

− Tudom, hogy elég hülyén jött ki a lépés, de nem bántottam a lányt − közölte elgondolkodva.

− Mi a fenéről beszélsz, Mark? − vonta fel a szemöldökét Joe. − A lányt nem „bántották”. Halott.

− Semmi közöm a halálához – jelentette ki nyugodtan az olasz.

Persze ezzel – ebben a formában – Joe maga is tisztában volt, hiszen árnyékként követte DiAngelot mindenhová, egy lépést sem tehetett a házon kívül anélkül, hogy a testőr ne tudott volna róla.

De amíg Enrico DiAngelo kínosan ügyelt rá, hogy ne tartozzon túl sok ember (capo, ahogy ők hívták) az irányítása alá, Marknak sosem okozott fejfájást, hogy hány ember áll alatta a hierarchiájukban. Sőt, kifejezetten szerette, ha minél több ember irányítja az ő utasításai szerint sokrétű üzletének külön-külön is virágzó ágazatait. Így neki ideje nagy részében tulajdonképpen semmit sem kellett tennie, csak a lábát lógatta, és szórta a pénzét, miközben legfeljebb telefonon irányítgatott.

Ritka volt az olyan üzlet, amit személyesen intézett, és leggyakrabban a legnagyobb üzletkötésektől maradt távol. Nem állt szándékában még csak gyanúba keveredni sem. Ezért őrizhette meg a nevét, és ezért mutathatta meg az arcát az olyan partikon és egyéb eseményeken, mint amelyiken Rebeccát is megismerte. A világ számára ő csak egy dúsgazdag férfi volt, egy üzletember, étterem- és klubtulajdonos. Az üzleti életben pedig nem Mark DiAngelonak hívták. Csak kevés üzletfele volt, aki ismerte a nevét és az arcát, de ezekben az emberekben megbízott. Például az „Öregben”, még ha nem is volt a kedvence azok közül, akikkel időnként milliárdos üzleteket bonyolított. Az „Öreg” miatt nem kellett aggódnia. Emellett pedig ezeknek az üzletfeleknek is volt vesztenivalójuk, sőt, még ha fura is, de az ő köreikben is létezett üzleti etika. A többiek pedig csak úgy ismerték: AZ OLASZ. De ezen túl arctalan volt.

Joe abban tehát biztos volt, hogy nem Mark intézte el a lányt, de abban már korántsem, hogy nem AZ OLASZ valamelyik embere tette-e, a főnöke utasítására. Kétségei pedig az arcára voltak írva.

− Még közvetve sincs közöm hozzá – egészítette ki ezért Mark előbbi közlését.

− Azért, ahogy elnézlek, nem döntött romokba a halálhíre.

− Nézd el nekem, hogy nem ejtek könnyet egy kis fotómodellért, aki öt éve, amikor még a barátnőm volt, előbb hónapokon át gátlástalanul szórta a pénzem, majd össze akart ugrasztani az apámmal, végül pár hete újra felbukkant a semmiből, és meg akart zsarolni.

− Mivel akart zsarolni? – ült le egy hatalmas sóhaj kíséretében Joe Brighton ágya szélére.

− Azt mondta, ha nem fizetek neki ötmilliót, megy a zsarukhoz, és beszél nekik a lányokról.

− Ezért volt a pofon?

− Ezért – bólintott DiAngelo. – Nem viselem túl jól, ha fenyegetnek. Ráadásul még hülyének is nézett, semmi bizonyítéka nem volt ellenem… Nem bírom az ilyesmit, de ezért még nem ölettem volna meg. Nem teszek el láb alól egy üresfejű csajt, csak, mert mond valami hülyeséget.

− Csak felpofozod.

− Az megesik néha. Egyébként, amennyire ismerem, elég sok embernek szúrhatta a szemét a kislány. Mindig is voltak haragosai.

− Jól van, értem! És… tulajdonképpen nem is tartozik rám.

− Ahogy mondod – bólintott Mark. – Csak szerettem volna, ha tisztán látsz, és nem feltételezel rólam olyasmit, amit nem tettem. Sok mindenben benne vagyok, de a gyilkosság nem tartozik közéjük.

DiAngelo hangja nyugodt volt, a tekintete tiszta és nyílt. Joe valamiért mégsem érezte meggyőzve magát. Főnöke elköszönt, és magára hagyta a szobájában, ő pedig elterült az ágyon, és igyekezett meggyőzni magát, hogy csak túl élénk a fantáziája. A gyilkosság tényleg nem vallott Markra, de a veszekedés, amiből ő tulajdonképpen semmit sem értett, aztán a pofon, amihez alaposan túl kellett, hogy csorduljon a pohár DiAngelonál… végül most a lányt holtan találják… Az egész több volt, mint gyanús. Nem tudta magában hová tenni a történteket.

Rebecca elindult ugyan a fürdőszobába, de amint Mark látó-és hallótávolságon kívül ért, a férfi dolgozószobájába osont be. Itt volt fellelhető az egyetlen vezetékes telefon a házban. Gyorsan és szakértő mozdulatokkal szerelte szét a készüléket, hogy elhelyezhesse benne a mindeddig a zsebében tartott, apró lehallgató készüléket.

Legnagyobb döbbenetére azonban a telefonban már volt egy poloska. Visszarendezte a készüléket eredeti állapotába, és gyorsan elhagyta a helyiséget.

A fürdőszobába ment, megnyitotta a vizet, és vetkőzni kezdett. Ki tehette oda azt a poloskát? Bár ő maga is egy hasonló készüléket akart elhelyezni kedvese telefonjában, most aggódni kezdett. Stefano? Joe? Más nem nagyon jöhetett szóba, lévén, hogy a villát erődként őrizték, hat emberen kívül senki sem volt bejáratos a házba. A kertész sem mehetett be, csak odakint tette a dolgát. A szakácsnő? Ostobaság! A takarítónő? Nehéz lenne elképzelni róla! Stefano és Joe maradt… De ők miért tennék? Vagy az egyik őr kintről? Ők sem jártak be ide… Ki hallgatja le Mark beszélgetéseit és miért?

Masquerade Chapter 4

Chapter 4

Mark just attached some documents to the e-mail he wanted to send to his father. He sat behind the big, marble table reflecting. He intentionally left out a few documents. Though he was the leader of the American market, the head of the whole organization was Enrico DiAngelo. He bungled some businesses because he handled them in his own way instead of time-honored methods. None of them was a big mistake but he knew his father would be furious. Mark was the heir but he knew that being in a friendly relationship with Enrico DiAngelo was strongly recommended, even for him, Enrico's only son. He would correct those mistakes and keep quiet about them till then.

Mark sent the e-mail then his glance got lost at the back garden beyond the window. He just looked at the well-kept plants, the water of the swimming pool rippling in the gentle autumn wind and sparkling in the brilliant sunlight. He looked at the glaring, blue sky. The weather was nice and it reminded him of the summer. The summer that DiAngelo couldn't really enjoy because he managed his business all the time.

Three years ago Mark just organized the American market, now he enlarged his area towards South and West. He had sense for the business. He watched his father and had learnt a lot from Enrico since his childhood.

Mark DiAngelo was similar to his father in many respects. Both of them were self-confident, strong-willed and short-tempered, but when Mark wanted something he just raised his voice or produced a blood-chilling smile and he got what he wanted immediately. Mark usually sorted out his matters peacefully. Against this, Enrico DiAngelo was a merciless man. He didn't look in an angry way, he didn't drop a hint. If someone roughed Enrico up, he'd better run away from the face of the Earth. Enrico DiAngelo never asked twice, never waited and mainly never forgave. He was mistrustful. Mark rarely got really angry, but Enrico often raged and he used very cruel, inhuman manners. When Mark lost his patience, he could be a very bad boy, of course. The biggest difference between him and his father was that Mark had never killed anyone, yet. But his father's blood flowed in his veins, too, that made him wayward and dangerous like a living delayed action bomb.

Mark's thoughts suddenly turned and he saw Santa Barbara instead of the back garden. He had a house there, not so far from the coast, at the foot of the mountain. He bought that house before this residence and he loved more that one. Though he did not travel often to Santa Barbara and if he did, he could spend only a few days there, that house became deeply attached to him; it was a part of his soul.

Mark imagined the house, the two marble pillars by the two sides of the dark, pinewood front door. He saw the white walls and heard the sound of the pebbles covering the parking lot in front of the house as he walked on them slowly. He saw the terrace stretching out, the white stone balustrade, and the cane garden furniture. He closed his eyes as he imagined the back garden of that house, the greensward beyond the stone balustrade, the emerald cypresses encircling the garden and stretching towards the sky. He saw the rhododendrons at the base of them and the rockery with the houseleeks at the far end of the garden. He saw the deal floor all over in the house, the weighty, dark, carved wooden furniture, the big, cream-colored couch opposite the fireplace in the living room. Homelike atmosphere was everywhere and sumptuousness at the same time.

Mark wanted to be there, in that house he loved with the woman he worshipped. He wanted to spend a little time with Rebecca in Santa Barbara. Not just a few days but two or three weeks, far away from the outside world, far away from everything. Only the two of them together ... and Stefano and Joe, of course, but that house was big enough to be in private.

After one and a half hours, Mark sat in the living room with Rebecca by his side. She was telling about the drama that she had just started to write. The television was turned on in front of them, but they didn't pay attention to the news. Mark stared at Rebecca, he took pleasure in the sight of that raven hair, those big, shining eyes, and the passion and admiration for her turned into a dim smile on Mark's face. He looked at her full lips as they moved while she talked to him and then he couldn't hold himself back. He leaned towards Rebecca and gently kissed her. This tenderness was not characteristic of him; only Rebecca could produce this effect on DiAngelo.

"You didn't listen to me" she blinked after the kiss.

"I heard your every word, bellissima, but your beauty drove my thoughts away." Mark smiled. "I'm sorry."

Seeing that deceptively innocent look on his face, Rebecca burst out laughing then pressed close to him as Mark put his arm around her shoulders. She loved what she felt when Mark held her. She loved to be in Mark's arms, she loved it as DiAngelo gently kissed her face. At such times she felt as if she wasn't who she really was but a simple woman. In Mark's arms Rebecca became a weak woman.

She knew well who Mark actually was; she knew that her feelings, her desire, would get her into trouble. He was not an angel. Earlier, when she saw him on a photo and when she got some information about Mark from her employer, she thought of DiAngelo as a heartless, unprincipled gangster but now she knew his other face and she was lost. He was a gentleman, a friend, and a great lover. Although, he was a gangster, too. Actually this fact entranced Rebecca as much as his kindness and his attractive force did. The fact that he directed a whole empire by himself. It didn't matter what an empire that was. She was mesmerized by Mark's power, masculinity, brute force and dominance. In his arms Rebecca felt secure and was in danger at the same time.

"I wanna take you to Santa Barbara." Mark's deep voice pulled her back to the reality.

"What?"

"I have a house there and I would like to spend a few weeks there with you. That house is much more intimate than this one. No cameras, no security guards ..."

"Only your ill-mannered bodyguard." Rebecca said giggling.

"And my driver, but you wouldn't see them. That house is big enough." Mark smiled.

"Well ... If it won't bother you that I'll write my drama ..."

"Not at all." DiAngelo shook his head and his smile became broader. "At least you won't be bored while I'll manage my business."

They had a talk about when they should go away. Night was falling outside, semi-darkness filled the living room and the TV threw out strange lights on their faces. Joe appeared behind them in the door of the room.

“Mark …” he said but suddenly lost the power of speech as he set his eyes on the television. He wanted to tell them that the cook got the dinner ready and that was served, but shocked him what he saw and heard. Seeing his stunned face Mark and Rebecca both turned back to the television. The newsreader was just telling about the happenings of that day and in the corner of the screen was a picture of a young woman. A picture of that woman who Mark slapped recently.

“A guest found Risa Tocchi’s dead body today afternoon, in a downtown restaurant. Heroin overdose caused the young Italian model’s death...” the newsreader said.

Mark slowly looked back at Joe above Rebecca’s shoulder and his glance spoke for itself. Whatever questions Joe had about the girl’s death, that wasn’t the right place and time to discuss. Seeing this sinister look Joe stunned even more.

“The dinner is served” he said in a low voice then headed out of the living room. Mark and Rebecca stood up and went to the dining room hand in hand.

Joe went to Stefano’s section of house and joined him for dinner. They sat by the small table facing each other but Joe just looked into his plate.

“Cos’hai?” the driver asked seeing his confusion.

“I still don’t speak fucking Italian, Stef.” Joe moaned.

“I just asked what the trouble is ... You’re strange.”

“Strange?” Joe looked at Stefano raising his eyebrow.

“Your tongue’s always running, buddy ... but now you’re just sitting here ...”

“I’m lost in thought, but everything is okay.” Joe shrugged but after a few minutes he couldn’t keep his doubts for himself. “Stef, what do you think ... Would Mark be able to ... kill someone?”

“Well ...” Stefano sighed putting down his fork then he sat back and just looked at Joe for a little while. He thought over the answer then replied nodding: “He would. I know him since my childhood and I know his father, too. As you know, Mark usually settles his concerns peacefully ... but he’s a DiAngelo. That means if he would get that point he wouldn’t show mercy to anyone.”

“Even a woman?”

“Listen, Joe! Mark is an Italian man. We both know where he’s from and who he is. Those people in Italy, in that society, have their own laws. Women are not ranked with men. They treat their dogs better than women. Where Mark grew up a woman is suitable for childbearing and nothing else.”

“So that wouldn’t be a problem for him to kill a woman.” Joe summarized.

“Not at all. Those Italians in that society don’t respect women, neither Mark. Maybe Rebecca is the only exception.”

Joe just looked at Stefano for a few minutes then began to smile.

“Fucking dago assholes” he shook his head giggling. “Women are the most wonderful creatures on the Earth.”

“Oh, I agree” Stefano nodded smiling widely. “What I said doesn’t concern me.”

“You’re Italian, too” the bodyguard rolled his eyes.

“Damn, I’m just a driver, not the Godfather.” Stefano laughed. “I respect women and cars more than anything else” he winked still smiling but then became gloomy. “Why did you ask it?”

“Aw … I was just thinking.” Joe shrugged.

After dinner, Rebecca started toward the bathroom. Mark told her that he had to talk to his bodyguard about something and he went to Joe’s room. He bowed his head, slid his hands deep into his pockets and his shoes knocked on the marble covering with every step he took. The noise of his steps echoed from the walls as he headed down the hall. As he reached the door of Joe’s room he raised his head and knocked. Joe had already arrived back from Stefano and now he opened the door and just looked at Mark for a few minutes.

“Come in” he said then and Mark slowly stepped into the room. He closed the door and turned back to Joe, looked deep into his eyes and began to speak after this.

“Ok, it’s undeniably a tricky situation but … I didn’t hurt the girl” he said.

“For God’s sake, Mark!” the bodyguard groaned. “What are you talking about? The girl wasn’t hurt … She’s dead.”

“I didn’t kill her, Joe.” DiAngelo replied calmly.

The bodyguard knew well that Mark himself couldn’t kill the girl, because he was like Mark’s shadow, he followed DiAngelo everywhere. Mark couldn’t take a step without him out of the house. But there was another big difference between Mark and his father. While Enrico DiAngelo directed only a few people (capos as they said), Mark never worried about how many people stood under him in their hierarchy. Mark had plenty of contacts and dogs and it was comfortable for him because in the greatest part of his time he didn’t do anything, just idled and burned his money, while his people handled his business following his instructions.

Mark rarely showed up at deals and usually stayed away from the biggest transactions. He didn’t want to become entangled in suspicion, and he had successfully stayed out of trouble up to the present. This was why Mark DiAngelo could keep his name and could show himself at parties and other events. To average people, he was just an immensely rich man, a businessman, directing clubs and restaurants and in his real business life only a few people knew his real name and face. For example that grey-haired Mexican; “The Old Man” and 3 or 4 other associates. But Mark trusted in these people, he knew they would never finger him and not only because he knew their faces and businesses too, but because there were business morals even in their society. Mutual respect. And for the other, minor associates, his name was not Mark DiAngelo but simply “The Italian” and beyond this he was faceless.

So Joe was sure that Mark himself didn’t rub out the girl but he wasn’t sure at all if The Italian’s people did on the instructions of their boss, or Mark was totally innocent of the girl’s death. DiAngelo could see his doubts on his face.

“And I didn’t give order to kill her” he said still calmly.

“As I see, news of her death didn’t bother you.”

“Aw, forgive me for not shedding a tear for a model who, when she was my girlfriend, at first threw my money around then lied to my father about me.” Mark pouted. “And at last she appeared in my life again and tried to bleed me.”

“Really?” Joe raised his eyebrow.

“She told me if I don’t pay her 5 million dollars she will give me away to the cops.”

“Was that slap for this reason?”

“I can’t tolerate someone threatening me.” Mark shrugged his shoulder innocently. “Mainly because she took me for a fool. She had no evidence against me. But I don’t kill an empty-headed girl just because she tells me something stupid.”

“You just slap her.” Joe rolled his eyes.

“It happens sometimes.”

“Ok, I got it … and it’s not my business.”

“You’re right.” DiAngelo nodded. “I just wanted you to see it clearly, not assuming about me something that I’ve never done.”

Mark’s voice was calm and his glance was frank … but Joe was still confused. Too much coincidence. The quarrel, the slap, the girl menaced Mark … and now she was dead. DiAngelo took another serious look at him and then left Joe alone in his room. The bodyguard sighed, lay down onto his bed and just stared at the ceiling trying to knock those gloomy thoughts out of his head.

Though Rebecca started towards the bathroom after the dinner, when Mark got out of sight and earshot she went to his workroom. She disassembled the phone with expert and quick movements. She wanted to put a bug into the phone but for her greatest shock there was another bug already in the telephone. Rebecca reassembled the phone, slid the bug back into her pocket then quickly left the workroom and went to the bathroom. She opened the tap and started to throw off her clothes.

“Who put that bug there? Who monitors Mark’s calls?” she thought to herself.

Though she wanted to do the same, now she had fears for DiAngelo. No one came into the house except six persons. She didn’t bug the phone, neither did Mark in all probability. The cook? Foolishness. The charwoman? Improbable. The gardener never came into the house … and the whole residence was so well protected it was like a fortress. So only two persons remained. Joe and Stefano. Why would they spy?