1.
Már csaknem két éve dolgoztam a Blechman Reklámügynökségnél. Jake Blechman, a cég elnök-vezérigazgatója harminc teljes évvel volt nálam idősebb, én mégis… Tiszteltem, hiszen nagy dolgot vitt véghez. A semmiből hozta létre a céget, amely alig tíz év alatt hatalmas és elismert lett, az egyik legsikeresebb a szakmában. De a tiszteletnél és elismerésnél több volt, amit Jake iránt éreztem. Szerettem. Túlságosan is. Mások popsztárokért rajongtak, én Jake-ért, egy kitűnő reklámszakemberért. Imádtam, ahogy dolgozik, imádtam, hogy olyan kreatív, hogy mindig jól dönt, és minden döntése dollármilliókat hoz a cégnek. Imádtam, hogy ő a főnököm, hogy a közelében lehetek… Úgy értett a reklámszakmához, mint rajta kívül nem sokan. Valóban profi volt. Emellett kedves, figyelmes, érzékeny, volt humora és stílusa.
Mandy Kellner, aki még a gimnáziumi éveimben volt kollégiumi szobatársam, valamint akkoriban avanzsált elő legjobb barátnőmmé is, már korábban a cégnél dolgozott, és amikor megszorultam, ő ajánlotta, hogy próbáljak szerencsét Jake-nél. Jó barátnőkhöz méltón mindent megbeszéltünk, így ő volt az egyetlen, aki tudott róla, mit érzek Jake iránt. Bár ő azt tanácsolta, verjem ki a fejemből, hiszen az apám lehetne, ráadásul a főnököm, egy mamutvállalat vezetője, s így én, mint mezei kis reklámfotós nem csak fiatal, de mondhatni rangon aluli is vagyok.
Mellesleg, mint mezei fotós, akár el is kerülhettem volna az elnök-vezérigazgató, a kreatív vezető figyelmét, Jake mégis rengeteget foglalkozott velem. Csiszolgatta a tudásomat, beavatott a reklámszakma rejtelmeibe. Előfordult, hogy engem hívott kísérőjéül üzleti ebédekre, vacsorákra. Én persze boldogan tartottam vele. Ki tudja, miért, valahogy nem jöttek elő köztünk a generációs problémák, különbségek. Közelebb állt hozzám, mint a saját szüleim, mindamellett igazi barátok lettünk. Sosem éreztem, hogy úgy kezelne, mint egy gyereket, vagy beosztottat. Azok az éjszakák pedig… Istenem, hány éjjel aludt már nálam, az én díványomon, mikor eljött, hogy megnézze a fotóimat, és már túl késő volt, hogy hazamenjen! Hányszor gondoltam arra; igen, most meg kellene tennem! Át kellene ölelnem, vagy megcsókolnom! Persze nem volt bennem annyi bátorság, hogy bármi jelét is adjam az érzéseimnek. Legtöbbször csak néztem, ahogy ott aludt, olyan békés volt az arca, és olyan felfoghatatlanul izgalmasak a vonásai. Fantasztikus férfi volt. Egy igazi férfi! Olyan, amilyenről mindig is álmodtam. Mit meg nem adtam volna egyetlen érintéséért! Olyan volt, mint egy tornádó, fiatalos lendülettel kezelte a dolgokat, másodpercek alatt képes volt meghozni olyan döntéseket, melyektől olykor a cég jövője függött. A munkájának élt, és emellett úgy éreztem, nem marad ideje arra, hogy észrevegye; én is nő vagyok. Egy nő, aki szereti, aki megőrül érte.
Aznap délután is szokásos halk kopogása után nyitott be az irodámba, ami kicsi volt ugyan, de jó fekvésű, világos, hangulatos, és nekem tökéletesen megfelelt. Épp a papírjaimat rendezgettem; megrendelések, tervezetek, kelléklisták, ilyesmi, azokból néztem fel rá. Elegáns volt, mint mindig, fekete szövetnadrág, és selyeming volt rajta.
-Szia! –dugta be a fejét huncut mosollyal az ajtórésen, majd bejött, az íróasztalomhoz sietett, ami történetesen tele volt rendezetlen irathalmokkal, szinte ki sem láttam mögülük. Azt sem tudtam, hol áll a fejem.
-Látom, dolgozol –mosolygott még mindig, miközben leült velem szemben, a feketekárpitos fotelbe.
-Olyasmi –mosolyogtam én is elgyötörten, s a kezemből a tollat hanyagul a papírtömegbe ejtettem.
-Terveztél mára túlórát?
-Nem! És ha most valami plusz munkát hoztál, páros lábbal foglak… megkérni, hogy könyörülj –jelentettem ki. Arcán a mosoly most még szélesebbre húzódott, és megvonta a vállát.
-Ne csináld, Jake, kérlek! Jó, ha ezzel végzek estig! –Kezdtem komolyan pánikba esni.
-No jól van! Megkegyelmezek. Nem munkát hoztam –kacsintott rám.
-Helyes, már azt hittem, fel kell mondanom –évődtem vele.
-Tudod, hogy úgysem engedném el a legjobb fotósomat! Vegyél fel valami szexiset ma este. Hétre érted megyek.
-Mi a program? –kérdeztem a lehető legrosszabbtól tartva. –Üzleti vacsora? –Semmi kedvem nem volt egy szakmai bájcsevelyhez egy ilyen nap után.
-Szó sincs róla –ragyogott fel Jake arca. Istenem, milyen édesen mosolygott! –Vacsora, üzlet nélkül. Ha nincs ellenedre!
-Hová megyünk?
-Hozzám. –Ez már igen! A nagy Jake Blechman vacsorára hív a házába!
-Jön még valaki? –Bár most már azt sem bántam volna, ha a fél cég velünk vacsorázik, ha ott lehetek a főnök magánbirodalmába.
-Csak az unokaöcsém, Corey. Tudod, róla már meséltem.
Igen, valóban mesélt már róla. Corey Blachman huszonnyolc éves volt, és a filmezés érdekelte legjobban a világon. Minden vágya volt, hogy egyszer rendező lehessen. Tizenhat éves kora óta Jake nevelte, azóta, hogy a szülei egy autóbalesetben meghaltak. Nem maradt senkije, csak Jake.
-Ugye nem akarsz összehozni vele?
-Vanessa, kedvesem, komolyan így ismersz? –Még mindig mosolygott. –Egyszerűen szeretnék eltölteni veled egy szép estét, távol a munkahelyi gondoktól. Mindkettőnkre ráfér a kikapcsolódás, az utóbbi hetekben rengeteget dolgoztunk… -Ebben igaza volt, ráadásul nem úgy tűnt, mintha a közeljövőben alább akarna hagyni a hajtás.
-Jól hangzik –mosolyodtam el én is. –Hétre készen leszek.
-Remek! Akkor most magadra hagylak, még egy halom unalmas papírmunka vár rám, és ahogy elnézem, nálad sem jobb a helyzet. –Felállt, és az asztalon áthajolva, még mindig széles mosollyal arcán hatalmas puszit nyomott a homlokomra. Aztán kiment.
Megpróbáltam elterelni a gondolataimat Jake-ről, és folytattam a munkát. Bő két órámba beletelt, mire el tudtam rendezni azokat a nyavalyás papírokat, és még húsz percbe, amíg telefonon kitomboltam magam egy meglehetősen hiányos kelléklista miatt. Mikor az órámra néztem, már majdnem háromnegyed hat volt. Felkaptam a táskámat, bezártam az irodát, és szedtem a lábam. Odalenn beültem a kocsimba és szokásommal szöges ellentétben átléptem a sebességhatárt. Otthon kapkodva tusoltam le, feltűztem a hajam, ami leengedve csaknem a derekamig ért, aztán előkerestem ruhatáram legszexisebb darabját, hogy eleget tegyek Jake kérésének. Egy fekete, testhezálló miniruha mély dekoltázzsal, és az eredménnyel –kivételesen –még magam is elégedett voltam. Épp hogy készen lettem, csengettek, és ahogy kinyitottam az ajtót, Jake-nek lenyúlt az arca. Reméltem, hogy nem vittem túlzásba, ami a szexisséget illeti.
-Jó leszek így? –kérdeztem rá a biztonság kedvéért, kissé azt hiszem, feszengve, de Jake szélesen elmosolyodott.
-Tökéletes, kedvesem! Komolyan mondom, csodálatosan nézel ki!
-Köszönöm, Jake!
-Indulhatunk?
-Persze! –Vállamra akasztottam az egyik fekete táskámat, bezártam az ajtót, aztán belekaroltam, és hagytam, hogy a kocsihoz vezessen. Beültünk a fekete Bentleybe, és már indultunk is. Mellesleg ő is fantasztikusan nézett ki. Elegáns volt, valahogy mégsem olyan hivatalos, ahogy az irodában már megszokhattam. Nem volt túl magas, talán
A kocsiban ülve ártatlan témákat jártunk körbe, míg odaértünk impozáns György stílusú villájához. Felhajtott a kocsifeljárón, aztán leállította a motort.
-Gyere, kedvesem! –mosolyodott el, s ismét hatalmas puszit kaptam, ezúttal az arcomra. Kiszálltunk a kocsiból, megint belé karoltam, és elindultunk befelé. Ahogy beléptünk, én alaposan meg is csodáltam az alsó szintet. A hatalmas előtérből jobbra nyílt a tágas, hangulatos nappali, valamint egy kisebb szoba, balra pedig a konyha és az étkező. A bejárati ajtóval szemben széles lépcsősor vezetett az emeletre, két oldalán díszesen faragott fakorlát, mögötte pedig a hatalmas kertre nyíló kétszárnyú üvegajtó. Mindenütt faragott fa bútorok, melyek egyszerre sugároztak antik hatást, és fényűző eleganciát. Minden bizonnyal nagyon drága holmik voltak, és remekül passzoltak a krémszínű, vastag, óriási szőnyegekhez és a fenyőszín parkettához. A nappaliban ültünk le és beszélgettünk vacsora előtt. Coreynak hírét sem hallottam az irodában folytatott beszélgetés óta. Gyanítottam, hogy otthon sincs. Amely lehetőség persze egyáltalán nem ejtett kétségbe, a legkevésbé sem bántam volna, ha máskor kell megismernem. Jake szólt a házvezetőnőjének, hogy hozzon nekünk teát. Alacsony, kövérkés, kedves asszony volt, feltűnő portugál akcentussal. Hamarosan meg is kaptuk a teánkat, aztán ismét kettesben maradtunk. Végre!
-Corey a vacsoránál csatlakozik hozzánk –közölte Jake, mintha a gondolataimban olvasott volna.
-Kíváncsi vagyok, milyen… -szóltam elgondolkodva. Így is volt, de egyúttal kicsit csalódott is voltam, amiért a kettesben töltött este illúziója tovaröppent.
-Nagyon helyes kölyök –mosolygott, és mintha valamiféle atyai büszkeséget láttam volna csillanni a szemében. Kétség kívül fiaként szerette Corey Blechmant.
Néhány perces csend állt be. Mindketten zavarban voltunk kicsit, bár azt a legkevésbé sem értettem, Jake miért. Valahogy soha nem feszengtünk egymás közelében, és nem tudtam hová tenni, hogy most mindketten a kezünket tördeljük, és zavartan nézünk a másikra.
-Nem is tudom, hogyan kezdjem –szakította meg sóhajtva a kínossá váló csendet, majd nagyot kortyolt a teájából. –Valamit el kell mondanom neked, de… egy kicsit nehéz. Régóta dolgozunk már együtt, és azt hiszem, elég közel kerültünk egymáshoz. Igyekeztem meggyőzni magam, hogy semmi értelme… hogy te úgysem… -Még sosem láttam ilyen bizonytalannak. Mindig határozott volt, magabiztos, és mindig olyan átkozottul tudta, mit kell mondani. De most nem.
-Jake, ki vele! Nem fogom leharapni a fejed -mosolyogtam rá bátorítólag.
-Nem akarlak megijeszteni, én csak… tudom, hogy jóval idősebb vagyok nálad, és a főnököd… Van valakid? Barátod, vőlegényed, vagy valami?
-Hiszen tudod, hogy nincs –kuncogtam. Hogy is lehetett volna, amikor róla ábrándoztam éjt nappallá téve? De amit ezután mondott, azzal komolyan megdöbbentett. Nem gondoltam, hogy ő is…
-Esetleg… lehetnék én?
Megfogta a kezem, én pedig egy ideig csak meredtem rá elhűlve, majd elmosolyodtam. Hiszen ez azt jelenti, hogy szeret! Ahogy én is őt. Azt hiszem abban a percben én voltam a legboldogabb ember a világon. Sírni tudtam volna örömömben. A szívem úgy kalapált, azt hittem, kiugrik a helyéről, és a pupilláim helyére azt hiszem, apró szívecskék költöztek. Féltem, hogy csak álmodom az egészet, és pillanatokon belül felébredek. Csak annyit tudtam mondani elcsukló hangon:
-Szeretlek, Jake!
Bátortalanul elmosolyodott, mintha nem merné elhinni, amit mondtam, aztán lassan közelebb hajolt és megcsókoltuk egymást. A legfinomabb, leggyengédebb, mégis legmohóbb csók volt ez, amit valaha átéltem. Egy ideig még beszélgettünk, aztán kéz a kézben elindultunk vacsorázni.
Az étkező közepes méretű helyiség volt, de szintén faragott fa bútorokkal, és szinte minden sarkából, minden falából sugárzott az elegancia. Komolyan kezdtem magam úgy érezni, mintha egy királyi palotában lennék. Az asztalon meseszép –és igen drága –étkészlet, és papírvékony kristálypoharak, amikből az ember szinte fél inni. Leültünk, és mielőtt behozták volna a vacsorát, megérkezett Corey. Jake-nek igaza volt. Az unokaöccse valóban egy irtóhelyes kölyök volt, vállig érő göndör fekete hajjal. Kimondottan jóképű volt, és aranyos. A vacsora alatt kissé pimaszul mosolygott rám, amivel az igazat megvallva alaposan zavarba is hozott.
-Vanessa, kedvesem, azt hiszem, van számodra egy jó hírem –szólalt meg váratlanul Jake.
-Mégpedig?
-Tudom, azt ígértem, nem lesz szó munkáról, de ennek örülni fogsz. Hallottál már a Hutchinson&Ryback nevű divatcégről?
-Persze. Új cég, de feltörekvő, azt hiszem, nagy jövő előtt állnak.
-Én is így gondolom. Tehát ők szeretnének elkészíttetni velünk egy katalógust. Úgy tudom, te eredetileg divatfotós szerettél volna lenni, ezért arra gondoltam, hogy neked adom őket.
-Jake, ez komoly?
-Persze!
-Imádlak! –ujjongtam.
Ezzel pedig a téma le is volt zárva. Ahogy ígérte, nem üzleti vacsora! Tökéletesen boldog voltam. Egyrészt a munka miatt, hiszen tényleg mindig arra vágytam, hogy modelleket, embereket fotózzak, nem pedig élettelen tárgyakat, autókat, konyhaasztalokat, és ez az álmom most teljesül. Másrészt pedig ennél is boldogabbá tett a tudat, hogy a főnököm iránt érzett reménytelen, forró szerelmem viszonzásra talált.
Vacsora után ismét a nappaliba mentünk, és kávéztunk. Már legalább tizenegy lehetett, amikor Corey felállt, elnézést kért, és fáradtságra hivatkozva kisétált köreinkből. Nem hiszem, hogy valóban annyira fáradt lett volna, valószínűleg inkább úgy érezte, terhünkre van. Corey fantasztikus srác volt, intelligens, és remek társaság. Úgy tűnt, bármiről el lehet vele beszélgetni. Volt humora, és mindenre akadt valami jópofa megjegyzése. Látszott, hogy Jake-kel mennyire kötődnek egymáshoz, hogy fiaként szereti, s Corey is úgy ragaszkodik hozzá, mint apjához. Kicsit sajnáltam, hogy máris elmegy, nagyon szimpatikusnak találtam, de így legalább kettesben maradhattunk Jake-kel.
-Hogy vagy, kedvesem? –kérdezte, miközben gyengéd pillantást vetett felém, és a kávéscsészéért nyúlt. Hogy is lehettem volna? Ott ültem egy isteni vacsora után kettesben életem nagy szerelmével… Hogy érezheti magát ilyenkor az ember? Csodálatosan! És ezt meg is mondtam neki.
-Én is nagyon jól érzem magam… mint mindig, ha veled vagyok. –Kortyolt a kávéból, majd visszatette a csészét az asztalra, és megint rám nézett. –Későre jár, hazavigyelek, vagy maradsz éjszakára?
-Te melyiket szeretnéd? –kérdeztem mosolyogva.
-Örülnék, ha maradnál –mosolyodott el ő is.
-Rendben, de nem a díványon! –Ezen mindketten jót kuncogtunk, majd szorosan magához ölelt és forrón megcsókolt. Mire észbe kaptam, már a hálószobájában voltunk. Kellemes hangulatú helyiség volt, ahol a halványzöld dominált, és persze a hatalmas franciaágy, ami szinte felkínálta magát az első együttlétünkre. Jake bezárta az ajtót, aztán egyszercsak azon kaptam magam, hogy szeretkezünk. Fantasztikus vagy, Jake Blechman!
No comments:
Post a Comment