Álarcosbál - 4.

4.

Mark épp dokumentumokat csatolgatott egy e-mailhez, amit az idősebb DiAngelonak készült elküldeni. Elgondolkodva ücsörgött a kényelmes bőrfotelban hatalmas, márványlapos íróasztala mögött.

Néhány dokumentumot szándékosan hagyott ki. Pontosan tudta, hogy - bár Amerikában szabad kezet kapott - mivel a már jól bevált módszerek helyett a sajátjait alkalmazta, elszúrt néhány kisebb boltot, és noha egyik sem volt nagydolog, azzal is tisztában volt, hogy az apja nem örülne, ha erről tudomást szerezne. Egész pontosan a saját módszerek miatt.

Mint az öreg egyedüli örököse, ilyen téren nem volt mitől tartania, de tudta, hogy erősen ajánlott jóban lenni Enrico DiAngeloval. Még neki, a tulajdon fiának is. Hamarosan kijavítja ezeket az apró hibákat, és kész. Addig pedig hallgat róluk, gondolta.

Elküldte az e-mailt, aztán tekintete elveszett az ablakon túl, odalenn elterülő hátsó kertben. Csak nézte a gondozott növényeket, a méretes medencének a lágy őszi szélben fodrozódó és a napfényben csillogó vizét, a vakítóan kék eget. Csodálatos idő volt, és kellemes meleg emlékeztetett a nemrég még tomboló nyárra. Amit DiAngelonak történetesen nem volt alkalma kiélvezni, lévén, hogy egész nyáron csak az üzleti ügyeit intézgette. Három éve ilyenkor még épp csak kiépítette az amerikai piacot, most már magabiztosan terjeszkedett a nyugati partra és délebbre. Hiába, volt érzéke mind az üzlethez, mind pedig a vezetéshez. Valamint ebbe született bele, gyerekkora óta szívta magába a tudást. Csak figyelte az apját és tanult. Bár a magabiztosságát, határozottságát kétségtelenül nem Enricotól leste el. Az vele született, és igazság szerint az idősebb DiAngelo ezen a téren egész más volt.

Magabiztos és határozott volt ő is, persze, de míg Marknak elég volt időnként egy vérfagyasztó mosolyt eleresztenie, vagy kicsit megemelni a hangját ahhoz, hogy eredményt érjen el, és győzelmének biztos tudatában továbbállhasson, Enrico hírhedt volt kegyetlenségéről. Ő nem nézett csúnyán, nem tett célzásokat… Ha valaki keresztbe tett neki, jobban tette, ha azon melegében fel is húzta a nyúlcipőt, és még a föld színéről is elbujdosott. Enrico nem kért kétszer, nem várt, és főleg nem bocsátott meg! Soha! Meglehetősen gyanakvó volt, bizalmatlan, és míg Mark csak nagyon ritkán kelt ki magából, ha Enrico egyszer bedühödött – amit nem is volt olyan nehéz elérni – akkor ott bizony fejek hulltak, és nem válogatott a módszerekben. Ezzel szemben Mark szeretett békés megoldásokhoz jutni. A talján vér azért persze benne is ott munkált. Ha egyszer valaki úgy istenigazából kihúzta a gyufát, ha a türelme elfogyott, akkor ő is tudott igazán rossz fiú lenni.

Mark gondolatai hirtelen irányt váltottak, és szemei előtt a hátsó kert helyén megjelent Santa Barbara. Volt ott egy háza, nem messze a parttól, de már a hegyek lábánál. Igazság szerint az a háza hamarabb megvolt, mint ez, mégis ritkán járt arra, és akkor sem töltött ott három-négy napnál többet. Legnagyobb bánatára. Az a ház annyira a szívéhez nőtt, a lelke egy része volt.

Látta maga előtt a bejárat két oldalát vigyázó, vaskos márványoszlopokat, a fehér falból kitűnő, borovi fenyő bejárati ajtót. Szinte hallotta a ház előtti parkolót beborító kavicsok hangját, ahogy lépked rajtuk. Látta a hátul, lustán elnyúló teraszt a fehér kőpárkánnyal, a teraszon hívogatóan álló, fonott nádfotelokat és asztalt, a kőpárkányon túl elterülő, világoszöld pázsitot, a kertet gyengéden körülölelő, hetykén az ég felé nyújtózkodó smaragd tujákat és hamisciprusokat. Azok tövében a rododendronokat, és a kert végében a sziklakertet a kövirózsákkal. A házban mindenhol végigkúszó, sötét hajópadlót, a nehéz, tömör, sötét, faragott fabútorokat, amiktől olyan melegséget áraszt a ház minden szeglete, annak ellenére, hogy ehhez a villához hasonlóan a legkevésbé sem nélkülözi a luxust. A krémszínű bőr ülőgarnitúra a nappaliban, épp szemközt a kandallóval…

Hirtelen olyan elviselhetetlen vágy kezdte égetni belülről, hogy ott lehessen, abban a házban, amit annyira szeret, amit otthonaként szeret. Azzal a nővel, akit imád. Eltölteni ott együtt egy kis időt. Nem három-négy napot, annál azért többet. Távol a külvilágtól, távol mindentől. Csak ők ketten. Na, meg persze Joe és Stefano, de épp elég nagy ahhoz a ház, hogy az ott töltött idő nagy részében színüket se lássák.

DiAngelo másfél óra múlva már a nappaliban ücsörgött Rebeccával az oldalán. Előttük a televízió be volt ugyan kapcsolva, de egyikük sem szentelt neki különösebb figyelmet. Mark inkább a nőt figyelte, aki a férfi kérésére épp azt mesélte el, miről szól majd az a színdarab, aminek írásába aznap fogott bele. A nő elmélyülten mesélt, teljesen magával ragadta a történet, ahogy akkor szokta, amikor leül a laptopja elé. Talán ott sem volt igazán Mark mellett. Egész máshol járt. A férfi pedig csak figyelte őt, a fekete hajat, a hatalmas, csillogó szemeket, amik pillanatnyilag a helyiség falain túlra láttak, a finom vonásokat… Hallotta ugyan, amit a nő mondott, eljutottak a tudatáig Rebecca szavai, de nem a mondandójára figyelt, hanem rá. És a csodálat, amivel a nőn függött, a rajongás, a döbbenet, amit Rebecca sugárzó szépsége váltott ki belőle újra és újra, mind-mind egyetlen apró, alig látható mosollyá változott az arcán. Nézte a nő ajkait, ahogy mozogtak, miközben beszélt, és ő arra gondolt, bárcsak ezek a finom puha ajkak az övéhez érnének.

Végül nem bírta tovább, odahajolt, és lágyan megcsókolta. Olyan lágyan, ahogy még sosem azelőtt, és nem is volt rá jellemző.

− Nem is figyeltél – pislogott rá a csók után a nő, inkább zavartan, mint szemrehányóan.

− Dehogynem! – mosolyodott el Mark. – Mindent hallottam.

− Visszakérdezzem?

− Ha gondolod… Egyébként nagyon tetszik a történet, kíváncsi vagyok, milyen lesz, ha megírod.

− Talán majd megmutatom – felelte sértődést színlelve Rebecca.

− Talán?

− Igen, talán!

− Mit kell tennem érte?

Rebecca nem válaszolt, csak felkacagott Mark ártatlan arckifejezésén, amivel a kérdést feltette, majd hozzábújt a férfihoz.

Olyan jó volt így. DiAngelo erős karjával átkarolta a vállát, és egy apró csókot lehelt a halántékára. A nő imádta azt az érzést, ami ilyenkor a hatalmába kerítette. Mark mellett, hozzá bújva nem érezte magát annak, ami. Csak egy védtelen, gyenge nőnek, aki épp a legjobb kezekben van, akit az óv, akiért rajong, akit mindennél jobban szeret. Tudta, kicsoda DiAngelo, tudta, hogy a vágyai, a szerelme megtéveszti. De már nem hitte.

Sokkal inkább hitte, hogy ez Mark igazi arca, amit csak előtte fedett fel, hinni akarta, hogy a férfi valójában jó ember, csak a családja, a neve az, ami arra kényszeríti, amit tesz. Nap mint nap.

Ugyanakkor ez is elbűvölte. Az, hogy a férfi, aki így ránézésre lehetne akár átlagos is, milyen hatalom birtokosa. Hogy egyetlen emberként mennyi mindent irányít, és milyen profi módon. Magabiztosan a kezében tartva, és ügyesen mozgatva a szálakat. Teljhatalmú uraként egy egész birodalomnak. Bármilyen birodalom legyen is az!

− Mit gondolsz, itt tudod hagyni egy időre a darabodat? – zökkentette ki merengéséből a férfi mély hangja.

− Hogy érted? – kérdezett vissza.

− Arra gondoltam, elutazhatnánk. Van egy házam Santa Barbarán, ahol szívesen eltöltenék veled egy-két hetet. Az a hely valahogy… meghittebb. Nincsenek kamerák, nincsenek őrök.

− Csak a modortalan testőröd? – mosolyodott el szélesen Rebecca.

− És a sofőröm, de őket észre sem vennéd.

A nő felnézett a meleg barna szemekbe, majd nagyot sóhajtott.

− Nem hiszem, hogy okos dolog lenne pont most abbahagynom az írást, amikor ennyire könnyen jön.

Egy ideig várta a hatást. DiAngelo tekintetében a gyengédség egy pillanat alatt változott át csalódottsággá, az arca szomorú lett, de úgy tűnt, beletörődik. Nem akart ő erőltetni semmit, csak épp azt gondolta, jó ötlet.

Rebecca megsimította az enyhén borostás arcot, egy finom csókot lehelt Mark szájára, majd elmosolyodott.

− De írhatok ott is, ha téged nem zavar.

− A legkevésbé sem! – lélegzett fel a férfi.

Elbeszélgettek még pár percig arról, mikor induljanak, és meddig maradjanak. Kint már sötétedett, így a nappali kellemes félhomályba burkolózott, és a tévé fényei vetettek arcukra különös fényeket.

Aztán Joe jelent meg a helyiség ajtajában, hogy közölje, a szakácsnő elkészült a vacsorával, ami immár az étkező asztalán várja őket, de csak főnöke megszólításáig jutott el, amire Mark és Rebecca is felé fordult, de Joe figyelmét ekkorra már a tévé képernyője kötötte le. Így ők ketten is visszafordultak a készülék felé, amelyben a hírolvasó épp a nap történéseit ismertette, valamint a feje fölött, a jobb felső sarokban egy fiatal nő képét mutatták. Annak a nőnek a képe volt, akivel Mark olyan hevesen vitatkozott, nem is olyan rég, majd akit a vita lezárásaként pofon vágott.

− Ma délután találtak rá Risa Tocchi holttestére egy belvárosi étterem mosdójában. A fiatal olasz fotómodell halálát heroin-túladagolás okozta, de nem zárható ki az idegenkezűség lehetősége sem. A rendőrség nyomozást indított az ügyben…

Mark a továbbra is a televíziót figyelő Rebecca feje fölött nézett vissza a testőrre, és a tekintetük találkozott. Mark egyetlen pillantásában benne volt, amit gondolt. Az, hogy bármilyen kérdés merült is fel Joe-ban a felpofozott nő halálával kapcsolatban, az időpont nem alkalmas annak megvitatására. A testőr pedig értette. Alig láthatóan és még mindig döbbenten bólintott, majd befejezte, amibe az imént belefogott.

Mark és a hírektől végre elszakadt Rebecca pedig felállt, és kéz a kézben az étkezőbe mentek. Joe a kellemes vacsora közben természetesen magukra hagyta őket. Lement inkább az alsóépületbe, és ott csatlakozott Stefanohoz, egy nem kevésbé mennyei vacsorára.

Az egyszerű konyhában ücsörögtek az asztalnál, egymással szemben, és a sofőrnek feltűnt, hogy Joe szokatlanul csendes.

− Cos’hai? – nézett rá érdeklődve.

− Nem lehetne emberi nyelven? – morgott a nagydarab férfi.

− Azt kérdeztem, mi a baj. Fura vagy.

− Fura? – nézett értetlenül Joe, a sofőr pedig bólintott.

− Máskor be nem áll a szád, haver, most meg csak ülsz itt…

− Ja, nincs semmi, csak elgondolkoztam.

− Aha! Akkor jó.

Pár percig mindketten folytatták az evést, majd Joe mégsem bírta tovább magában tartani, amin töprengett. Stefano régóta ismeri Markot, sokkal jobban ismeri…

− Stefano!

− Mondd! – mosolyodott el halványan a sofőr, vacsorája fölött.

− Szerinted Mark… képes lenne megölni valakit?

A sofőrt annyira váratlanul érte a kérdés, hogy egy pillanatra még a rágást is abbahagyta, majd letette a kezéből a villát, hátradőlt a székén, és felhúzott szemöldökkel mérlegelt egy ideig. Aztán válaszolt:

− Nagyon komoly dolognak kellene ahhoz történnie, de… amennyire én ismerem, márpedig amióta az eszem tudom, ismerem őt… Ha elérkezne ahhoz a ponthoz, azt hiszem, gond nélkül megtenné. De még egyszer mondom, annak nagyon-nagyon komoly oka lenne.

− És ha meglenne az a komoly ok… akár egy nőt is képes lenne megölni?

− Figyelj, Joe! Pontosan tudod, kicsoda Mark, és honnan jött. Azok az emberek, ott Szardínián, az ő köreikben, jobban bánnak a kutyáikkal, mint a nőkkel. Nekik egy nő csak arra alkalmas, hogy gyereket szüljön. Nem egyenrangúak a férfiakkal, nem tisztelik őket. Mark sem. Így nevelték. Azt hiszem, Rebecca az egyetlen kivétel.

Joe emésztgette egy darabig a hallottakat, majd egy halvány, cinikus mosoly tűnt fel az arcán.

− Hülye, digó seggfejek! − ingatta a fejét. − A nők a legcsodálatosabb teremtmények a földön.

− Egyetértek − bólintott Stefano, szélesen elmosolyodva. − Amit az előbb mondtam, rám nem vonatkozik.

− Te is olasz vagy − forgatta a szemeit Joe.

− De nem azokból a körökből, ember! Ami engem illet, jobban tisztelem a nőket és a kocsikat, mint bármit ezen a világon! − nevetett a sofőr, majd kissé elkomorodott az arca. − Miért kérdezted?

− Semmi, csak… Mindegy, csak ilyen hülyeségeken agyalok. Bocs.

− Semmi gond – vonta meg a vállát Stefano, majd a testőrrel együtt tovább folytatták az evést.

A fenséges vacsora után Rebecca a fürdőszobába indult, hogy befeküdjön egy kád jó forró vízbe. Mark pedig közölte, hogy van még néhány megbeszélnivalója Joe-val, aztán ha végzett, ő is csatlakozik.

Lassan lépkedett a testőr szobája felé, cipője minden lépésnél koppant egyet a márványborításon, a falak pedig visszhangozták léptei zaját, amerre haladt. Kezeit mélyen nadrágja zsebébe süllyesztette, fejét leszegte, csak akkor emelte fel újra, mikor megállt Joe szobájának ajtaja előtt.

A férfi nemrég ért vissza Stefano-tól, és ahogy bevonult a szobába, az ajtó résnyire nyitva maradt utána. Mark határozottan kopogott, majd kisvártatva az ajtó teljesen kinyílt, és Joe magasodott közvetlen előtte.

− Bejössz? – kérdezte a testőr, mire Mark válaszul belépett a helyiségbe, és becsukta maga mögött az ajtót.

− Tudom, hogy elég hülyén jött ki a lépés, de nem bántottam a lányt − közölte elgondolkodva.

− Mi a fenéről beszélsz, Mark? − vonta fel a szemöldökét Joe. − A lányt nem „bántották”. Halott.

− Semmi közöm a halálához – jelentette ki nyugodtan az olasz.

Persze ezzel – ebben a formában – Joe maga is tisztában volt, hiszen árnyékként követte DiAngelot mindenhová, egy lépést sem tehetett a házon kívül anélkül, hogy a testőr ne tudott volna róla.

De amíg Enrico DiAngelo kínosan ügyelt rá, hogy ne tartozzon túl sok ember (capo, ahogy ők hívták) az irányítása alá, Marknak sosem okozott fejfájást, hogy hány ember áll alatta a hierarchiájukban. Sőt, kifejezetten szerette, ha minél több ember irányítja az ő utasításai szerint sokrétű üzletének külön-külön is virágzó ágazatait. Így neki ideje nagy részében tulajdonképpen semmit sem kellett tennie, csak a lábát lógatta, és szórta a pénzét, miközben legfeljebb telefonon irányítgatott.

Ritka volt az olyan üzlet, amit személyesen intézett, és leggyakrabban a legnagyobb üzletkötésektől maradt távol. Nem állt szándékában még csak gyanúba keveredni sem. Ezért őrizhette meg a nevét, és ezért mutathatta meg az arcát az olyan partikon és egyéb eseményeken, mint amelyiken Rebeccát is megismerte. A világ számára ő csak egy dúsgazdag férfi volt, egy üzletember, étterem- és klubtulajdonos. Az üzleti életben pedig nem Mark DiAngelonak hívták. Csak kevés üzletfele volt, aki ismerte a nevét és az arcát, de ezekben az emberekben megbízott. Például az „Öregben”, még ha nem is volt a kedvence azok közül, akikkel időnként milliárdos üzleteket bonyolított. Az „Öreg” miatt nem kellett aggódnia. Emellett pedig ezeknek az üzletfeleknek is volt vesztenivalójuk, sőt, még ha fura is, de az ő köreikben is létezett üzleti etika. A többiek pedig csak úgy ismerték: AZ OLASZ. De ezen túl arctalan volt.

Joe abban tehát biztos volt, hogy nem Mark intézte el a lányt, de abban már korántsem, hogy nem AZ OLASZ valamelyik embere tette-e, a főnöke utasítására. Kétségei pedig az arcára voltak írva.

− Még közvetve sincs közöm hozzá – egészítette ki ezért Mark előbbi közlését.

− Azért, ahogy elnézlek, nem döntött romokba a halálhíre.

− Nézd el nekem, hogy nem ejtek könnyet egy kis fotómodellért, aki öt éve, amikor még a barátnőm volt, előbb hónapokon át gátlástalanul szórta a pénzem, majd össze akart ugrasztani az apámmal, végül pár hete újra felbukkant a semmiből, és meg akart zsarolni.

− Mivel akart zsarolni? – ült le egy hatalmas sóhaj kíséretében Joe Brighton ágya szélére.

− Azt mondta, ha nem fizetek neki ötmilliót, megy a zsarukhoz, és beszél nekik a lányokról.

− Ezért volt a pofon?

− Ezért – bólintott DiAngelo. – Nem viselem túl jól, ha fenyegetnek. Ráadásul még hülyének is nézett, semmi bizonyítéka nem volt ellenem… Nem bírom az ilyesmit, de ezért még nem ölettem volna meg. Nem teszek el láb alól egy üresfejű csajt, csak, mert mond valami hülyeséget.

− Csak felpofozod.

− Az megesik néha. Egyébként, amennyire ismerem, elég sok embernek szúrhatta a szemét a kislány. Mindig is voltak haragosai.

− Jól van, értem! És… tulajdonképpen nem is tartozik rám.

− Ahogy mondod – bólintott Mark. – Csak szerettem volna, ha tisztán látsz, és nem feltételezel rólam olyasmit, amit nem tettem. Sok mindenben benne vagyok, de a gyilkosság nem tartozik közéjük.

DiAngelo hangja nyugodt volt, a tekintete tiszta és nyílt. Joe valamiért mégsem érezte meggyőzve magát. Főnöke elköszönt, és magára hagyta a szobájában, ő pedig elterült az ágyon, és igyekezett meggyőzni magát, hogy csak túl élénk a fantáziája. A gyilkosság tényleg nem vallott Markra, de a veszekedés, amiből ő tulajdonképpen semmit sem értett, aztán a pofon, amihez alaposan túl kellett, hogy csorduljon a pohár DiAngelonál… végül most a lányt holtan találják… Az egész több volt, mint gyanús. Nem tudta magában hová tenni a történteket.

Rebecca elindult ugyan a fürdőszobába, de amint Mark látó-és hallótávolságon kívül ért, a férfi dolgozószobájába osont be. Itt volt fellelhető az egyetlen vezetékes telefon a házban. Gyorsan és szakértő mozdulatokkal szerelte szét a készüléket, hogy elhelyezhesse benne a mindeddig a zsebében tartott, apró lehallgató készüléket.

Legnagyobb döbbenetére azonban a telefonban már volt egy poloska. Visszarendezte a készüléket eredeti állapotába, és gyorsan elhagyta a helyiséget.

A fürdőszobába ment, megnyitotta a vizet, és vetkőzni kezdett. Ki tehette oda azt a poloskát? Bár ő maga is egy hasonló készüléket akart elhelyezni kedvese telefonjában, most aggódni kezdett. Stefano? Joe? Más nem nagyon jöhetett szóba, lévén, hogy a villát erődként őrizték, hat emberen kívül senki sem volt bejáratos a házba. A kertész sem mehetett be, csak odakint tette a dolgát. A szakácsnő? Ostobaság! A takarítónő? Nehéz lenne elképzelni róla! Stefano és Joe maradt… De ők miért tennék? Vagy az egyik őr kintről? Ők sem jártak be ide… Ki hallgatja le Mark beszélgetéseit és miért?