Örökre a tiéd - 4.

4.

Meglepődött, amikor azt mondtam, halkan menjünk be, mert a gyerekek már alszanak. Aztán megmagyaráztam, hogy nem az én gyerekeimről van szó. Út közben meg már megint a derekán volt a kezem, és én megint csak utólag vettem észre. Lehet, hogy már reflexből csináltam ilyesmiket? Mindegy!

Egyébként tényleg piszkosul be volt állva, mert ha nem vagyok ott mellette, és nem támogatom út közben, minden bizonnyal valamelyik bokorban kötött volna ki a leányzó. De aranyos volt, valahogy még ez is állati jól állt neki.

Nem találok rá jobb szót, egyszerűen zabálnivaló volt! Pedig alapjáraton utáltam, ha egy csaj részeg. Jó, az megint más dolog, ha volt bennük, igazság szerint az ilyen antialkesz muffokkal a világból ki lehetett volna kergetni. Viszont, ha egy csaj rommá itta magát, annak az én ágyamban nem volt semmi keresnivalója. Ha már egyszer meggyömöszölök valakit, akkor emlékezzen is rá, ne kérdezze tőlem bambán másnap reggel, hogy ugyan mi történt! Az ilyesmitől a hideg rázott!

Na persze, ezt a csinibabát továbbra sem állt szándékomban lefektetni! Ahogy visszazártam az ajtót, és elindultunk fölfelé a lépcsőn, a vállát karoltam át, ő meg hozzám bújt. Hát most mit mondjak, veszettül vadító volt, ahogy a finom, törékeny kis teste hozzám simult!

Felmentünk a szobámba, és én szinte azonnal elnyúltam az ágyon. Gyönyörű volt, ahogy állt ott az ajtó és az ágy között. Odahívtam magam mellé. Meggyújtottam neki egy szál cigit, én magam füvet szívtam, és adtam egy pár slukkot neki is. Kapott a whiskymből is, de túl erős volt neki. Fiatal volt még az ilyesmihez.

Aztán, mivel kezdtem pilledni, megkérdeztem, nálam alszik-e. Először meglepődött, de aztán igent mondott. Én pedig felvetettem az ötletet, hogy zuhanyozzunk egyet előtte.

Nem mondom, hogy nem volt mögötte hátsó szándék. A szex után Yasmine-nel mindenképp le akartam tusolni, de ha már ott volt ez a kicsi lány, szerettem volna megnézni ruha nélkül is. Nem, szexet nem akartam! Csak látni őt. Tényleg!

Kijött velem a fürdőszobába, de úgy láttam, kényelmetlenül érzi magát. Talán szégyenlős, vagy mi a franc? Hát ehhez szintén nem voltam hozzászokva. Én persze lazán lehajigáltam a cuccaimat, és a kishölgy akkora szemeket meresztett rám, de legfőképp a farkamra, mikor az is előkerült, hogy majdnem elröhögtem magam.

Végül csak levetkőzött ő is, és beállt velem a víz alá. A bizonytalanságából, a mozdulataiból, és azokból a hatalmasra nyílt szemeből, amikkel azt se tudta, hová nézzen, biztosan tudtam, hogy most lát életében először meztelen férfit.

Olyan szégyenlősen vallotta be, hogy még szűz, mintha tizenhat évesen ez ciki lenne, vagy nem is tudom. Pedig én sem siettem el annak idején. Jó, igaz, hogy alaposan be is pótoltam később a lemaradásomat, de ez már mellékes.

Muszáj volt megérintenem. Szappanozni kezdtem a testét. Gyönyörű teste volt. Komolyan! Volt olyan, mint bármelyik lányé lenn a bárban. Sőt, több volt benne, valami, ami hihetetlenül vonzott.

Olyan finom puha volt a bőre, selymes… a formás feneke, a kerek, feszes mellei, a karcsú dereka… a fiatalsága, a romlatlansága… Csessze meg, jobb melle volt, mint a csajoknak, akiket meggyűrtem időnként! Na, jó, persze, ők nem is voltak tizenhat évesek!

Olyan kis fiatal volt, amikor még alakul a teste, még formálódik, még érik, olyan…

A szentségit tökre elvette az eszem! Valami elképesztően hatott rám, már nem volt gyerek, de még nő sem, valahol a kettő között. Jól esett megérinteni, és nem vette tolakodásnak, mint ahogy nem is volt az. Csak álltunk a víz alatt, és én fürdettem…

A nagy büdös francokat! Próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy olyan, mintha a nővérem lányát fürdetném, de ég és föld volt a kettő. A legkevésbé sem egy kislány állt előttem.

Az igazság bizony az volt, hogy egy pofátlan tetű voltam, és szappanozás közben tulajdonképpen feltérképeztem a terepet. Gondosan ügyelve persze a részletekre is. A mellei épp a tenyerembe illők, és azok a kemény mellbimbók, te jó ég! Micsoda formás hátsó, karcsú combok…

Aztán inkább megfordítottam, hogy a hátát szappanozzam, mert kezdtem túlzottan élvezni a helyzetet.

− Csinos vagy – súgtam a fülébe, hozzásimulva.

Kicsit hátrabillentette a fejét, és éreztem, hogy remeg. Hát nem a hidegtől volt, az zicher, mert már olyan gőz volt körülöttünk, hogy rajta kívül nem sok mindent láttam.

Aztán gyorsan én is megfürödtem, beálltam egyenesen a víz útjába, neki háttal, és igyekeztem összeszedni magam.

Kis Johnny megint öntudatára ébredt, és erősen küzdeni kezdett az elhatározás ellen, miszerint ezzel a lánnyal most semmi egyéb nem fog történni. Nagyon utáltam, hogy a kiskakas vitatkozik velem, úgyhogy állítottam egy kicsit a hőfokon, és kapott egy kis hideg vizet a nyakába a lázadó! A szentségit, hát nehogy már a farkam csóváljon!

A zuhany után tekertem egy törölközőt Gil köré, majd a saját derekam köré is, aztán visszamentünk a szobámba. Megtörölgettem a kislányt, hadd csodáljam még egy kicsit a testét… De szívesen bemásztam volna a formás kis combjai közé!

Aztán végre valahára eljutottunk addig, hogy befeküdtünk egymás mellé az ágyba. Erre édesen megkérdezte, hogy most mit fogok vele csinálni. Mégis mit? Átölelem. És ezt is tettem.

Még jó, hogy nem azt kérdezte, mit szeretnék vele csinálni, mert arra zavarba ejtő válasszal szolgáltam volna.

Kicsit még beszélgettünk, aztán ahogy a nagykönyvben meg van írva, beájult a karomban. Egyik pillanatról a másikra filmszakadás. Tündéri volt!

Szegénykém elég ramatyul nézett ki reggel. Csak rá kellett néznem, hogy tudjam, forog vele a szoba, hasogat a feje, és a gyomra sincs épp a legjobb állapotban. Olyan aranyos volt, legszívesebben mondtam volna neki, hogy maradjon még és pihenje ki magát, de vágtam, hogy Martin már így is a tökömre fog lépni, haza kellett vinnem.

Lejátszottam egy meccset a nővéremmel is, aztán Martinnal is miatta, de nem bántam, megérte.

Aztán irány haza, mert a nővéremnek be kellet mennie, dolgozni éjszakára.

A főnöke egy orbitális barom volt, de a nővéremnek nagyon kellett a meló. Nem válogathatott. Legalább már rámászni nem akart az a tetű. Na, igen! Ezt is én intéztem el. Nem volt nagy ügy, csak felkaptam egy izompólót, és elmentem Charért meló után. Kiszálltam a kocsiból, kinyitottam az ajtót a nővérkémnek, és közben küldtem egy messziről ölő gyilkos mosolyt az ipse felé. Ennyi, azóta nem próbálkozott nála.

De hogy aznap mennyire elemükben voltak a srácai… Azt hittem, falat kaparok, mire sikerült ágyba könyörögnöm őket. Ráadásul, miközben ők vacsoráztak, én kimentem elszívni egy cigit, és ezalatt akkora kuplerájt csináltak a konyhában, hogy még az én sokat tapasztalt, és amúgy rendesen kiképzett idegrendszerem is kis híján felmondta a szolgálatot.

Mikor végre lefeküdtek, mehettem eltakarítani a romokat. A konyha lazán felvette a versenyt egy atomtámadás-sújtotta térséggel.

Épphogy végeztem, valaki kopogott. Mintha már előtte is kopogtak volna, de azt hallucinációnak tudtam be. Most viszont már biztos voltam, úgyhogy bár ráérősen, de elindultam az ajtó felé.

Örökre a tiéd - 3.

3.

Egész úton azon tűnődtem, mi járhat a fejében. Talán azt hiszi, le akarok vele feküdni, azért mondtam, hogy menjünk hozzá. De ez sem érdekelt. Pedig én még soha… Abban sem voltam biztos, hogy én magam nem ezt akarom-e.

Megálltunk egy kétszintes, de kicsi ház előtt. Kiszálltunk, ő mellém sétált, és megint átölelte a derekam.

Ez egyrészt állati jól esett, másrészt pedig jól jött, ugyanis a talaj igencsak mozgott a lábam alatt. Kicsit még mindig émelyegtem, de ez rosszabb volt. Piszkosul igyekeztem egyenesen menni, de ha nem lett volna ott mellettem, ez tuti, hogy nem sikerül. Akkor még bíztam benne, hogy nem veszi észre, de így utólag visszagondolva… Elég egyértelmű lehetett, hogy menthetetlenül berúgtam.

− Menjünk be, de csak csendben − mosolygott rám. − A gyerekek már alszanak.

− Gyerekek? − néztem rá tágra nyílt szemekkel.

− Itt lakik a nővérem is – magyarázta, miközben a ház felé haladtunk. – Van egy tizenkét éves fia, és egy ötéves kislánya.

− Értem – bólintottam, és beléptem a házba, ahogy kitárta előttem az ajtót. Ő is bejött, visszazárta az ajtót, és ezúttal a vállamat karolta át, amíg felértünk az emeletre, a szobájába. Én meg átöleltem a derekát, és hozzá bújtam út közben. Józanul ezt biztosan nem mertem volna megtenni, de olyan jó volt, imádtam az illatát, és az izmait… Olyan nagy volt, és szexis, és erős… Berúgtam!

Alig, hogy beléptünk a szobájába, ő eldobta magát az ágyon, és hívott, hogy menjek oda mellé. Megtettem.

A szobáját egyébként máris imádtam. Semmi fölösleges giccs, a falak egyszerű krémszínűek, a polcokon CD-k és rengeteg könyv, a szőnyeg is egyszerű…

Az egyik sarokban volt pár kézisúlyzó, nem tudom, hány kilósak, de nekem biztos kifolyt volna a szemem, ha megpróbálom őket megemelni.

Volt valami hatalmas zenedoboza, akkora hangfalakkal, hogy ha akarta volna, szerintem az egész házat a levegőbe röpíthette volna valami keményebb metállal. Persze gondoltam, hogy, ha már a nővérének gyerekei vannak, akkor, ha másért nem is, de rájuk tekintettel, nem művel ilyesmit.

Különben volt benn egy szekrénysor, azzal szemben a polcok, az ablaknál pedig az ágy… nagyjából ennyi.

Hatalmas ágya volt, négyen is kényelmesen elfértek volna rajta. A szoba ajtaja pedig valamiféle üzenő falként is funkcionált. Ahogy becsuktam, láttam, hogy mindenfélével tele van irkálva. Volt ott valami Einstein idézet, meg valami Cindy írta, hogy „ez klassz buli volt”, egy bizonyos Charlie, hogy „rossz az, aki rosszra gondol”. Hát, Johnny biztos tudta, miről szólnak ezek a kiírások. Persze nem csak ennyi volt, tényleg dugig volt velük az ajtó belső oldala, de csak ennyit sikerült megnéznem hirtelen. Johnny különben is jobban érdekelt.

Miután odamentem hozzá, meggyújtott nekem egy cigit, aztán valahonnan az ágy mellől elővarázsolt egy üveg whiskyt. Meghúzta, majd felém nyújtotta. Kortyoltam belőle, de marta a torkom, és köhögni kezdtem tőle. Alig kaptam levegőt, a pezsgő és a sör után ez méregerős volt. Kivette a kezemből az üveget, és a fejét csóválta.

− Túl fiatal vagy még ehhez.

Ez kicsit rosszul esett, de legalább nem gyereknek nevezett.

Ő is rágyújtott, és hanyatt fekve, a hasára tett egy hamutálat. Megint füvet szívott, és adott pár slukkot nekem is.

Tíz perc múlva már teljesen szét voltam esve. A külvilágból tulajdonképpen már szinte semmit sem érzékeltem. Megszűnt körülöttem minden. Az idő, a szoba, az ágy… Csak Johnny közelsége maradt.

− A szüleid? − érdeklődtem olyan váratlanul, hogy még magamat is megleptem vele.

− Anyámat nem ismerem, lelépett, amikor két éves voltam. Apám meg épp sitten van betöréses lopásért. De amúgy sem vagyunk beszélő viszonyban.

− A nővéred elvált?

Fogalmam sem volt, miért kérdezek tőle ilyeneket. Azt hiszem, csak hallani akartam a hangját, mindegy volt, hogy miről beszél, csak beszéljen!

− Igen – bólintott, és mivel mindketten eloltottuk a cigarettát, a hamutálat letette a földre, az ágy mellé, és amúgy istenesen sikerült meglepnie a következő kérdésével.

− Itt alszol?

Hirtelen nem tudtam felelni. Azt hiszem, rémülten néztem rá, mert édesen elmosolyodott.

− Nyugi, a bátyád azt is a lelkemre kötötte, hogy egy ujjal sem érhetek hozzád. Szóval? Azt mondtad, nem akarsz hazamenni, én viszont kezdek elálmosodni…

− Persze, itt alszom – nyögtem ki végre.

− Akkor zuhanyozzunk egyet előtte! – kacsintott rám.

Felállt, majd én is, és őt követve, remegő térdekkel a fürdőszobába mentem. Illetve azt hiszem, inkább botladoztam. Állati ciki! Megnyitotta a vizet az aprócska zuhanyzóban, és vetkőzni kezdett.

− Na, mi lesz, dobáld le a ruháidat! − bíztatott, mikor látta, hogy én csak állok ott, és nem igazán tudok mit kezdeni magammal. Annyira égő lehettem, de az, hogy csak úgy nekiállt vetkőzni előttem, minta ez volna a világon a legtermészetesebb dolog, kissé ledöbbentett. Meg aztán… annyira jól nézett ki! A kidolgozott kar-, váll- és mellizmai, és a kockás hasa…

Aztán meg azt se tudtam, hová nézzek zavaromban, ahogy a nadrágját is kibontotta. Persze azért csak oda-odatévedt a tekintetem. Jesszusom! Hát, amikor ötödikben Kevin Tyler nadrágját hülyeségből lehúzták a fiúk, és kivillant a micsodája… Szóval, az baromira nem ekkora volt! Igaz, Johnny maga is jóval nagyobb volt, mint Kevin ötödikben!

A bíztatására különben én is elkezdtem vetkőzni, de eléggé zavarban voltam. Közben azon gondolkodtam, vajon hány pucér nőt láthatott már… Gyanítottam, hogy sokat. Előttem viszont életemben először állt meztelen férfi, és nem is akármilyen!

Beléptünk a víz alá, és én igyekeztem természetesen viselkedni, de Johnny persze átlátott rajtam.

− Még szűz vagy, igaz? − mosolygott rám, miközben kezébe vette a szappant. Bólintottam, és nagyon hülyén éreztem magam.

− Kicsim, tizenhat évesen még nem késtél le semmiről − jelentette ki.

Szappanozni kezdte a testem, és én azt hittem, elájulok. Attól való félelmem, hogy egyszerűen összeesek a lámpa fényét egyre homályosító gőzben, csak tovább fokozódott, amikor megfordított, hogy a hátamat szappanozza, és váratlanul hozzám simult.

− Csinos vagy − súgta a fülembe, őrjítően mély és rekedt hangon, aztán kaptam egy puszit a fejem búbjára. Ezúttal nem csak a térdem remegett. Lehunytam a szemem, és úgy élveztem, csendben, ahogy a keze ide-oda siklott a testemen. Annyira finoman érintett, olyan gyengéd volt!

Egy cseppet sem bántam volna, ha ott helyben leteper. Na, persze nem tette.

Lezuhanyoztunk, törölközőbe bugyolált, a saját derekára is tekert egyet, majd visszamentünk a szobájába. Olyan gyengéden törölgette a testem a puha törölközővel, hogy kis híján én tepertem le. Ahhoz viszont túl kába voltam.

Aztán gyorsan ő is megtörölközött, és befeküdtünk az ágyába. Betakaróztunk, a szívem pedig úgy zakatolt, mint egy gyorsvonat, már attól tartottam, hogy ő is meghallja.

− És most mi lesz? − kérdeztem halkan. − Úgy értem… itt fekszünk az ágyadban, meztelenül… Mit fogsz velem csinálni?

− Átölellek − kuncogott Johnny, és pontosan így is tett.

− Igaza volt annak a lánynak a bulin… Natalie-nak! − jelentettem ki már-már félálomban.

− Miben?

− Abban, hogy eszméletlenül jó pasi vagy.

− Kösz! − nevetett. − Te is igazán klassz lány vagy.

Szerettem volna még mást is mondani, de egész egyszerűen elaludtam. Ott a karjaiban, izmos vállán. Éreztem az illatát, hallottam, ahogy lassan, nyugodtan lélegzik. Olyan volt, mint valami mese.

Délután fél háromkor ébredtem fel, amikor is az a szédítő szuperpasi, egy hanyag mozdulattal elhúzta a sötétítő függönyt.

A beáradó napfény kis híján kiégette a szemem. Pocsékul éreztem magam, és gyanítom, hogy úgy is néztem ki. A fejem hasogatott, a szoba pedig önálló életre kelt, és táncolni kezdett körülöttem.

Johnnynak az égvilágon semmi baja nem volt, és őszintén szólva irigyeltem is ezért. Mosolyogva ült le mellém az ágy szélére.

− Jó reggelt, kislány! Eszel valamit?

− Isten ments! – nyögtem, mire nevetni kezdett.

Nekem ez nem volt ennyire vicces, a gyomrom nem volt olyan állapotban, hogy bármit befogadjon.

– Kivennéd a baltát a fejemből? – néztem rá kétségbeesetten.

− Alaposan beszívtál az éjjel – állapította meg.

− Nekem is úgy rémlik.

− Iszunk egy kávét, aztán hazaviszlek.

Nem feleltem. Magamban épp azon keseregtem, hogy már felöltözött. Megnéztem volna így nappali fényben is azokat a meg-megfeszülő izomkötegeket. Bár ruhában is őrjítően jól nézett ki.

Ezúttal farmer és egy fehér ing volt rajta, aminek azonban sehogy sem sikerült elrejteni, hogy nem akármilyen izmok feszülnek alatta.

Felállt, és elindult kifelé, de félúton visszafordult.

− Ez volt az első? – kérdezte egy halvány, alig észrevehető mosoly kíséretében.

− Az első mi? – kérdeztem vissza értetlenül, és egy pillanatra már azt hittem, lemaradtam valamiről, de az a mosoly jól láthatóvá vált, majd egész szélesre húzódott, végül Johnny nevetni kezdett.

− Az első átmulatott éjszakád – pontosított.

− Ja! Aha! – De hülye vagyok! Azt hiszem, rákvörös lettem egy fél pillanat alatt.

− Öltözz fel, addig én megcsinálom a kávét – vigyorgott még mindig, aztán kiment.

Megpróbáltam összeszedni magam, de a szoba még mindig táncolt, a fejem pedig úgy hasogatott és lüktetett, mintha szét akarna robbanni.

Kikecmeregtem az ágyból, átmentem a fürdőszobába a ruháimért, felöltöztem, megmosakodtam, aztán lementem az alsó szintre.

A lépcső aljáról beláttam a konyhába, ahol Johnny főzte a kávét, a nővére pedig már a vacsorát készítette elő. Csinos volt, és nagyon hasonlítottak egymásra Johnnyval. Kinézett, köszöntünk egymásnak, majd Johnny is felém fordult.

− Ülj le a nappaliban, mindjárt viszem.

A nappali, ahová az álompasi kérésére mentem, szemben volt a konyhával. Leültem a kényelmes kanapéra, és vártam.

A földön, egy nagy kupacban építőkockák voltak, a dohányzóasztalon meg valami fura emberke gyurmából. Kintről hallottam, ahogy a gyerekek nevetgélve játszanak a kertben, és történetesen tisztán hallottam azt is, amit Johnny és a nővére beszélgettek.

− Te nem vagy normális, Johnny!

− Mi van?

− Idefigyelj, én nem szólok bele, hogy hetente hány csajjal bújsz ágyba, de ez már azért nekem is sok. Hány éves ez a lány?

− Tizenhat.

− Gratulálok!

− Várj egy kicsit, Charlotte! Nem történt semmi! – nevetett a szuperpasi.

− Jaj, Johnny, ismerlek!

− Úgy látszik, nem eléggé. Csak itt aludt, mert nem volt kedve hazamenni.

− Mindegy! – nyögte Charlotte. Egyértelmű volt, hogy nem hisz neki. – Dolgozol este?

− Csak holnap – felelte nyugodtan Johnny.

− Jó, mert nekem be kell mennem éjszakára, nem tudom, mikor végzek.

− Elleszek a srácokkal. Mikor indulsz?

− Ötkor.

− Rendben, addigra visszaérek. A szabályokat tudom, vacsi előtt nincs édesség, vacsi után nincs tévé.

− Helyes!

Nem sokkal ezután Johnny mosolyogva lépett be a nappaliba, két csésze kávéval a kezében. Az egyiket odaadta nekem, majd leült mellém. Úgy karolta át a vállam, hogy ő maga talán észre sem vette.

− A bátyád pipa lesz – jegyezte meg mintegy mellékesen.

− Valószínűleg. Biztos most is őrjöng, hogy hol lehetek.

− Szerintem pontosan tudja, hogy hol vagy – vigyorodott el szélesen Johnny. – Azt hiszem, épp valami egész más miatt aggódik veled kapcsolatban.

Úgy tűnt, ezt a helyzetet felettébb elvezi, mert valamiféle, elégedetten pimasz mosoly ült az arcán még jó darabig, ahogy tovább kortyolgatta a kávét.

Istenem, mit nem adtam volna azért, ha megcsókol! Persze nem tette. Megittuk a kávét, aztán elindultunk. Bár még mindig semmi kedvem nem volt hazamenni.

Már majdnem a házunkhoz értünk, amikor rám mosolygott a kocsiban. Jól állt neki, ahogy vezetett. Olyan… nem is tudom, édesen csinálta. Látszott mennyire ismeri a kocsit, de az is, hogy bármilyen kocsit tök jól elvezetne. Valahogy annyira biztonságban éreztem magam mellette.

− Aztán vigyázz ám magadra! Semmi rosszat ne halljak rólad! Nincs pia, nincs fű… a következő buliig. Ott majd találkozunk – kacsintott rám.

− Nem hiszem – sóhajtottam. – Anyám holnap hazajön, és inkább meghalna, mint hogy elengedjen egy buliba.

− Kicsi Gil! Szerinted Martin el szokott kéredzkedni? Három-négyhetente összehozunk egy össznépi örömködést, és ő sosem hiányzik. Úgyhogy… találkozunk, kislány!

Ezzel leparkolt a házunk előtt. Kiszálltunk, és ő az ajtóig kísért. Ott megálltunk, és néhány másodpercig csak néztünk egymásra. Aztán szélesen elmosolyodott.

− Tetszel nekem, te lány! – közölte édesen.

− Igazán? – kérdeztem, és megint remegni kezdett a térdem.

− Igen. Kár, hogy nem vagy kicsit idősebb.

− Mi lenne akkor? – néztem rá, mint egy félistenre. Ő pedig megfogta a derekam, és szorosan magához húzott.

− Tudod te azt! − kacsintott.

− És éjszaka… gondoltál arra, hogy…

Nem tudtam befejezni, mert gyengéden a számra tette a kezét. Egyébként fogalmam sincs, miért kérdeztem tőle olyat, amivel sikerült saját magamat zavarba hoznom.

− Nekem arra gondolnom sem szabad – közölte, majd mosolyogva hozzátette. – De igen, megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha… Mellesleg úgy kiütötted magad, hogy ez szóba sem jöhetett.

Mellettünk hirtelen Martin tépte fel az ajtót, de Johnny nem engedett el. Meg sem mozdult. A szemembe nézett, és mosolygott, miközben köszönt a bátyámnak.

− Teljesen elment az eszetek? – harsogta Martin. – Hol a fenében voltatok?

− Nyugi, csak nálunk – fordult felé az álompasi.

− Na, ez aztán baromira megnyugtató! Gillian, cipeld fel a kis feneked a szobádba! Azonnal!

Elindultam, de nem mentem fel. Félúton megálltam a lépcsőn, ahol már nem láthatott, és hallgattam őket.

− Azért ezt nem vártam tőled, Stillman!

− Nem történt semmi, ami miatt ilyen idegesnek kellene lenned.

− És ezt el is higgyem? Azok után, amit az előbb láttam? Tudom, mi szokott történni, amikor így ölelgetsz egy csajt, ismerlek már egy ideje. Áruld el, mi a francot akarsz te a húgomtól?

A bátyám őrjöngött, de Johnnyt ez nem igazán hatotta meg. Teljesen nyugodt hangon válaszolt, azt hiszem, mosolygott is hozzá, minden bizonnyal még élvezte is a helyzetet.

− Nem azt, amire gondolsz, de azért remélem, elhozod a következő buliba is. Édes lány! Olyan… ártatlan…

− És hálás lennék, ha az is maradna!

− Lazíts már! Ha így folytatod, szívrohamot kapsz itt nekem. Figyelj! A húgodat úgy kaptad vissza, ahogy rám bíztad. Azt mondtad, vigyázzak rá, és én ezt tettem. Úgyhogy fölöslegesen idegesíted magad. Nekem meg amúgy is mennem kell – zárta rövidre a vitát az álompasi.

Elköszöntek egymástól, Martin becsukta az ajtót, aztán hatalmas lendülettel indult a szobámba. Amikor a lépcsőn szembetalálta magát velem, megtorpant, és szikrázó szemekkel nézett rám.

− Lefeküdtél vele? − szegezte nekem őrjöngve a kérdést.

− Nem.

− Na, ide figyelj, Gillian – kezdte még mindig állati dühösen, de már halkabban. – Kerüld el Johnnyt, jó messzire!

− Mi bajod van vele? Azt hittem, a barátod.

− Épp azért mondom, mert a barátom, és ismerem. Nagyon jól ismerem. Felejtsd el Johnny Stillmant, amilyen gyorsan csak tudod!

Riddick fanfic

Note: I do not own anyone from Pitch Black or The Chronicles Of Riddick!!


Chapter 1


Richard B. Riddick; escaped convict, murderer. This is how I used to introduce myself for many, many years. This is what I was for a long time. An escaped convict with mercs on his neck, with bounty on his fucking head. A serial killer. How had I become that? They say no-one comes into the world to be a murderer. But I can’t remember once when I would be anything else. Maybe they’re wrong. Maybe I was that in the first moments of my life, in the womb.

As a new-born child, a woman found me, with the navel-string wound round my neck. She said I cried persistently, though I was almost unconscious because of the anoxia. The greatest part of my childhood has sunk into oblivion. The only thing I can remember is the fury raging inside me from the first moment. That all-destroying, dark temper deep inside my heart. Then a few ambiguous pictures, flashing into my mind sometimes. They weren’t really pictures. Only feelings, perceptions. The scent of blood, painful squeals, the stink of rotting corpses, the smell of alcohol, human sweat and testosterone. The scent of the fear. Other people’s fear, not mine. The fright in their eyes …

And I can remember the darkness. The darkness I never knew who or what appears from. Everyone was afraid of the dark. Everyone … except me. It was my friend; it surrounded, protected and hid me in case of need … like the most faithful lover.

Butcher Bay … The place where that man brightened my eyes. Where I concluded an alliance with the gloom. I merged into it. I became a part of the darkness and served it.

I couldn’t if I wanted to count how many lives I extinguished, how many monsters, humans, men and women died by my hands. I didn’t care at all. I killed indiscriminately. Bloodlust sustained me; I was filled with a desire which nothing can satisfy but the cracking sound as the bones break. The movement as I cut through someone’s throat, the warmth of blood as it flows on my hand, the last rattle from a cut throat. Only that moment, when the adrenalin blends with my blood and diffuses inside my body, my senses become sharpened, my heart starts to beat faster and stronger. The blade of my knife glitters, the hilt fits tight to my palm; it grows together with me. The pupils of my victim’s eyes grow wider; his body becomes taut, then slackens in my grasp for ever. I get a whiff of the scent of the blood and it dopes me like a fucking drug. I had lived for this. I used to be this.

I had no one. I didn’t want anyone to be by my side. I didn’t belong to anyone and I didn’t want anyone to belong to me. I didn’t know the feeling called ‘love’. And I didn’t want anyone to love me. Not me! There’s no reason to do so.

The darkness was my only associate … and my knives. The anger raced together with my blood in my veins. Hate controlled me … kept me alive. What had I hated? Then I would answer; I had hated everything and everyone. The whole world. Now I answer; that I’d hated most of all was me, myself. Then something changed.

That bounty hunter … He was going to take me back to a slammer. We were going there on a ship. I had been transported with civilians. That planet … We crashed, of course, exactly in the 22nd year. And that captain, Fry, who at first wanted to kill all of us without hesitation, but then she would die for any of us. The woman who died for me. For me; the most worthless piece of the load. Everyone died, only two of them survived; Imam, the holy man, and the kid, Jack … or Kyra as she called herself later. And me? Well … I left the planet on that ship with them. But Richard B. Riddick, the serial killer, stayed on that planet for ever.

If I had left them there on that planet, maybe everything would have stayed the same. But I had taken them from there. And I wanted to know that the girl was in a safe place. She was just a silly kid. Why did I care for her at all? I should know. It always will come to a sticky end if you let someone too close. She will come to a sticky end. As she always hung around me … “How can I get eyes like that?” she asked. And I told her how I had got my silver eyes with which I could see perfectly well in the darkness, just like the most perfect predators. I should not tell her.

I’ve spent five years in the freeze, alone on that rotten planet, to throw off the mercs, to make them believe that I was really dead. Then something went wrong. New bounty on my head … and they had found me. New bounty from a holy man. Shit! Save someone’s fucking life and this is what you’ll get back by way of thanks. Back to civilization, back to the brightness I hated so much.

Isn’t it funny? New bounty just because they wanted to find me … and wanted to ask me to save them. ‘Cause Aereon believed that I was the one man who could stop the Lord Marshal and the Necromongers. I was their last hope. Me, a Furyan … against the legions of Necromongers.

New Mecca, Imam, then Crematoria … the Lord Marshal. And the kid now named Kyra. Who − instead of being glad of not seeing me and hoping that she wouldn’t meet me at all any more − wanted to become just like me. “Who is the better killer?” This was her favorite game. But there was a whale of a difference between us. No matter how strong and soulless she showed herself, she was easily hurt. She desired to be loved. And she loved. She loved me. I still can hear her last words even since then. “I was always with you.” It had become the ruin of her. I was the ruin of her.

The Necromonger warriors were kneeling in front of me. The Lord Marshal was dead. I killed him. “You can keep what you kill”, so I’d become their leader. And they were kneeling in front of me with their heads bowed. I can barely stifle the laugh when it comes to my mind. Though, it wasn’t funny at all then, when the girl was lying between my arms, dead.

I didn’t want to lead the Necromonger warriors to anywhere. I didn’t want to conquer the Universe. The army of Necromongers led by me hadn’t converted anyone and hadn’t attacked any planet. I wanted no more pain and death. I wanted peace and silence around me. I don’t really know if I should laugh or cry … Richard B. Riddick, the murderer … a Furyan, who desires peace …

Örökre a tiéd - 2.

2.

Semmi szilveszteri hangulatom nem volt, de a csajoknak megígértem, hogy megyek Steve bulijába, úgyhogy nagynehezen rávettem magam, hogy elkezdjek készülődni. Mindig tartottam a szavam; ha egyszer megígértem valamit, akkor az úgy is volt, függetlenül attól, mennyire nem volt kedvem a dologhoz a későbbiekben.

Borotválkozás, zuhany, meg a szokásos extrák, amiktől a csajok mindig úgy begerjedtek.

Na, nem mintha azt terveztem volna, hogy aznap éjjel bárkit is magamba bolondítok! Majd azok közül válogatok magamnak partnert a hajnali ágytornához, akiket már nem kell fűzni. Jobb napjaimon szívesen néztem új préda után, de most semmi kedvem nem volt fölösleges köröket futni.

Délelőtt megint eszembe jutott Katherine, és ez az egész napomra rányomta a bélyegét. Nem voltam abban a hangulatban, amiben vadászni szoktam. Udvarolgatni, meg ilyesmi… Most nem!

Felkaptam egy kopott öreg farmert, amit már rég ki kellett volna dobnom, de egyszerűen nem vitt rá a lélek, meg az egyik kedvenc fekete pólómat, elköszöntem Charlotte-tól és a srácaitól, aztán bevágtam magam a kocsiba, és irány a Femina.

Út közben örömmel vettem tudomásul, hogy a kicsike megint a régi formájában van. Egy Pontiac GTO volt különben, az a tipikus csajozós verda, és már nem tinilány. Lány, igen; Bettynek becéztem ugyanis. Egy héttel korábban elkezdett vacakolni a váltó, de szépen rendbe hozták az öreglányt.

Ami pénzem volt egyébként (hozzáteszem, sosem volt túl sok), azt a nővéremékre költöttem, a kocsimra, CD-kre és egyéb cuccokra, amik felpörgették a csajokat, és magukra a csajokra. Bár rájuk sosem túl sokat. Meghívtam őket egy-két italra, hogy megadjuk az alap hangulatot, de ennyi.

Nem azt mondom, ha lett volna egy állandó csajom, arra a lányra szívesen elvertem volna több lóvét is, de nem volt. Nem is akartam, hogy legyen. Valahogy minden csajból hiányzott hozzá valami, bár azt én magam sem tudtam volna megfogalmazni, hogy mit is keresek egy nőben, hogy mivel tudna valaki annyira levenni a lábamról.

Katherine volt az egyetlen, akivel megpróbáltuk komolyabbra fűzni. Több-kevesebb sikerrel. Igaz, hogy jó egy évig voltunk együtt, sőt, össze is cuccoltunk egy időre, de egyrészt én csaltam, ő csalt, másrészt pedig egy év után egyszerűen a képembe ordította, hogy egy bunkó vagyok, aztán úgy tűnt el, mintha ott se lett volna.

Na, ehhez nem voltam hozzászokva. Ahhoz, hogy lebunkóznak, még csak-csak, de hogy otthagynak… Engem? Én koccoltattam le a csajokat, nem fordítva. Katherine volt az egyetlen, akit nem én dobtam, hanem ő rúgott ki.

Meglehetősen szokatlan volt számomra ez a szitu, talán ez lehetett az oka, hogy időnként még mindig eszembe jutott a csaj, és olyankor (ahogy most is), eléggé magamba zuhantam, annak ellenére, hogy nem voltam beleesve a leányzóba. Szerettem, el tudta venni az eszem, fel tudta állítani a szerszámot, de nem bolondított meg annyira! Nem voltam bele szerelmes, viszont az egómnak alaposan betett a szakítás.

Már mindenki ott volt, ahogy odaértem a Feminához, meg is kaptam a lecseszést. Nemsoká éjfél, és még csak el sem indultunk Steve kérójába! Jó, hogy le nem harapták a fejem.

Betessékeltem a hölgyeket a kocsimba. Yasmine, a csini pultos csajszi berakta magát az anyósülésre, hátra pedig a bár két másik gyöngyszeme csüccsent. Két bombázó táncos leányzó. Jelzem, mindegyiküket felpróbáltam már néhányszor, és épp azon töprengtem magamban, melyikükkel is volt a legjobb. Közben persze elindultunk Steve kecója felé.

Nyomtam neki a gázt, nem sajnáltam se a szekeret, se a gumikat. Ha már egyszer siettünk… Úgysem ittam még semmit, a kocsim pedig régi jó barát volt, vagyis barátnő, az egyetlen, akihez hűséges voltam, és úgy ismertem, mint a tenyeremet. Ahogy a várost is.

Yasmine-nek meg bejött ez a sebességőrület, vagy valami egyéb tette meg a hatását, minden esetre elég egyértelműen a tudtomra adta, hogy ő szeretne lenni a hajnali játszótársam.

Kicsit meglepett, hogy a keze minden átmenet nélkül a farmerom azon részére telepedett, ami ezután rohamosan kezdett is egyre szűkösebb lenni. Így mondjuk nem volt olyan egyszerű a vezetésre koncentrálni, úgyhogy kicsit visszább is vettem a gázból. Yasmine-nek mindig is ügyes kezei voltak, de azért jobban díjaztam volna, ha nem út közben használja.

A visszapillantóból közben láttam, hogy a másik két lánynak mennyire nem tetszik a szitu. Ilyesmi gyakran előfordult, valahogy mégsem volt köztük soha ellenségeskedés, nem volt balhé miattam, tudták, milyen vagyok, és mindig tudomásul vették, ha aznap más volt a befutó.

Most is csak csúnyán néztek a szöszi pultosra, de mire odaértünk Steve-hez, már nyoma sem volt az egésznek. Ahogy közeledtünk, Yasmine is leállt, úgyhogy kis Johnny is lehiggadt a gatyában.

Beállt mellénk a másik két kocsi is, aztán belevetettük magunkat a máris tomboló buliba.

Még alig léptem be a házba, a csajok a bandából máris körülálltak. Most mit szerénykedjek, a lányok imádtak. Jó, hogy szét nem szedtek, mindegyik akart belőlem egy kis darabot. Amit egyébként a legkevésbé sem bántam. Így legalább nekem is alkalmam nyílt magamhoz ölelni néhány csinibabát, és a tenyerembe fogni egy-két kellemes domborulatot.

Aztán, éjfél után nem sokkal, váratlanul Martin lépett hozzám, meglehetősen zaklatottan. Imádtam a srácot, országos haverom volt már jó ideje. Gazdag családból származó, jólelkű meleg srác volt.

Semmi bajom nem volt a melegekkel, főleg, ha nem akartak rám mászni. Martin viszont az első pillanatban levette, hogy menthetetlenül és javíthatatlanul hetero vagyok, úgyhogy vele sosem akadtak ilyen gondjaim.

− Johnny! Felmennék az emeletre Philippel…

− Menj csak, érezzétek jól egymást! – Nem igazán értettem, miért jelenti be nekem, hogy nemi életet kíván élni a barátjával.

− Persze, rendben, csak… Megtennéd, hogy figyelsz a húgomra? Az a kis dinnye nem hagyott békén, el kellett hoznom. Vigyázni kéne rá, nehogy hülyeséget csináljon.

− Hogyne! Hol van?

− Ott ül Natalie mellett.

Körbenéztem a nappaliban. Martin egyik húgát, Jessicát már láttam korábban, igaz, csak messziről. Borzalmas kiscsaj volt! Alacsony, vékony, de az az elöl deszka, hátul léc típus, vállig érő szőkés, de inkább seszínű hajjal, jellegtelen arccal, meg egy idétlen szemüveggel. Voltak csajok, akiknek kimondottan jól állt szemüveg, de a kis Rawlings lány kimondottan fogyatékosnak kézett ki tőle… vagy csak én voltam túl finnyás. Minden esetre azt pontosan tudtam, hogy az a sznob liba nem lehet ott a partyn. Gilliannek kellett lennie. Martin mesélt már róla, és azok alapján, amit hallottam, a kicsike épp passzolt a mi kis bandánkba. Nehezére esett elfogadni, hogy az elit tagja, non-stop táncolt az anyjuk idegein… de őt még nem láttam. Egészen addig.

Tényleg ott gubbasztott Nat mellett egy fotelban. Engem nézett. Na persze, mi mást csinált volna? Olyan… hű, a fenébe, olyan kis ártatlan volt, mégis vadóc, és…

Az a „kis dinnye” abban a fotelban veszettül csinos volt, babaarcú, és azok a szemek, a szája, a hosszú, barna, göndör hajzuhatag… A szentségit!

− Jó kezekben lesz – közöltem Martinnal, majd visszafordultam felé, országos cimborám tekintete pedig önmagáért beszélt. Hirtelen nem a haverom, hanem egy szigorú báty állt előttem.

– Hé, nem úgy gondoltam! – emeltem fel védekezőn mindkét karom, és röhögnöm kellett az egészen.

− Nem is ajánlom! Kiskorú! − morgott rám a srác.

− Nyugi! Húzz el, és lazíts egyet a pasiddal. A húgodat meg bízd rám, vigyázok rá. Szigorúan két lépés távolságból.

− Helyes! – bólintott Martin, aztán lelépett, én meg tovább foglalkoztam a csinibabákkal körülöttem. Még vagy fél percig, aztán nem bírtam megállni, hogy ne vegyem szemügyre közelebbről is a kicsikét.

Mivel Martin már nem volt sehol, gyorsan leráztam a csajokat, és odamentem hozzájuk. Natalie már alaposan be volt szívva addigra. Klassz csaj volt ő is, csíptem, de most Gillian jobban érdekelt.

Gillian… hogy lehet ilyen hülye, sznob nevet adni egy ilyen cukorfalatnak? Gil. Csak így egyszerűen. Ez jobban illett hozzá.

Úgy nézett fel rám, mint valami félistenre. Aranyos volt. Olyan hosszú, dús haja volt, amibe külön élvezet beletúrni szex közben, nagy ártatlan szemei voltak, mint valami macskának, telt ajkai, amik szintén különféle, erotikus képeket villantottak fel bennem. Kicsit félénken pislogott rám… meg tudtam volna zabálni!

− Natalie… − szóltam a szöszihez, de csak nagynehezen tudtam levenni a szemem Gilről. – Miért nem adsz inni ennek a lánynak? – kérdeztem, mert láttam, hogy a kicsike egy kiürült poharat szorongat.

Erre Nat közölte, hogy nem vette észre, hogy már megitta, mivel engem figyeltek. Ezen elmosolyodtam. Nem lepett meg. A csajok mindig néztek.

Csak egy fajtája volt a nőknek, akikkel nem fértem össze, őket úgy hívták: „anyák”. Gyanítottam, hogy ennek a kicsikének az anyja is dobna egy hátast, vagy legalább is sikítófrászt kapna tőlem. A borotvált fejemtől, a bicepszemtől, az egész stílusomtól. Na, de anyuka szerencsére nem volt ott!

Leguggoltam elé, és alaposan szemrevételeztem, ha már egyszer ilyen közel volt. Így még jobban tetszett, mint a nappali másik sarkából. Katherine emléke ide vagy oda, a vadászösztön azonnal dolgozni kezdett bennem, és a fenébe is, ha egy tízessel idősebb, esküszöm, le is döntöm ott helyben! Persze Martin kiherélt volna, de ki nem szarja le? Viszont tényleg rohadtul hiányzott az a tíz év. Ekkora farok azért még én sem voltam!

Meghúztam a sört, amit nem sokkal azelőtt kaptam Yasmine-től, aztán a kezébe adtam az üveget.

Ahogy elvette, egy pillanatra, egész kicsit összeért a kezünk. Olyan finom, puha bőre volt. Általában ilyen esetekben valami ősi ösztön dolgozott bennem, aminek leginkább a fajfenntartáshoz lehetett köze, de most más volt. Nem az jutott eszembe, milyen szívesen megdugnám itt és most, még ha pár pillanattal azelőtt meg is kísértett a gondolat… csak csodáltam, mennyire szép, milyen törékeny, milyen aranyos.

Megkértem, hogy, ha a bátyja előkerülne, ne mondja meg neki, hogy tőlem kapta a sört, aztán dobtam egy laza hátra arcot, és miközben visszafelé igyekeztem a hölgyekhez, elmormoltam egy imát… „Ne vígy engem a kísértésbe, rátalálok magamtól is…”

A fenébe, amint megláttam Yasmine-t, az villant be, hogy szex kell. Nem a buli után. Most azonnal!

Kézen fogtam a pultosok gyöngyét, és kivezettem a konyhába. Nem volt ellenvetés. Becsuktam magunk mögött az ajtót, és bár nem volt kulcs a helyiséghez, nem törődve vele, hogy ránk nyithatnak, máris felhúztam a leányzó miniszoknyáját, és szorosan magamhoz vontam.

− Itt? – mosolygott rám Yasmine.

Bólintottam. Nem sokat törődtem vele általában, hogy hol, sem hogy hányszor, vagy hogyan, sőt gyakran az is mellékes volt, hogy kivel. Most pedig főleg nem érdekelt, hogy valaki bejöhet. Hamarosan úgyis az egész buli átmegy orgiába, és mindenki ezt fogja csinálni, mi csak kicsit hamarabb kezdjük.

Felvettem a szőke démont, és felültettem egy pultra. Vad, szenvedélyes csókokat követelt, miközben bontogatta a nadrágomat, én pedig közben levarázsoltam a bugyiját. Miközben a blúzát gomboltam kifelé, hogy a kezembe vehessem a plasztikai sebészet remekműveit, kis Johnny már mélyen Yasmine-ben járt.

Vadul keféltem, éppen ahogy szerette. Nem volt túl hosszú menet, a pultos cica nem szerette, ha túlságosan elnyújtjuk a dolgokat. Egy fél óra múlva, már ruháinkat rendbe szedve, ismét a többiek között buliztunk.

Ittam még egy sört, és akármennyire nem akartam, a tekintetem valahogy folyton Gilre vándorolt. Hozzáteszem, ő sem könnyítette meg a dolgom. A kis boszorkány folyton ott lebzselt körülöttem, a csontig elázott Natalie-val. Ittak, táncoltak, röhögcséltek.

Baromi édesen nevetett! A hangja is, meg az a kis gödröcske az arcán…

A lényeg, hogy akármerre mentem, pár pillanat múlva tuti, hogy ők is ott voltak. Gil folyton hozzám ért, persze úgy csinált, mintha véletlen lett volna. Én meg nem akartam elrontani a mókát, úgy tettem, mintha el is hittem volna, hogy csupán véletlen volt. Tök aranyos volt! Ha egyszer jól esett neki, hogy hozzám ért, akkor miért ne hagytam volna?

Aztán, ahogy meg is jósoltam, egy idő után a párocskák mindenfelé egymásba gabalyodtak, kezdetét vette az orgia.

Gil, aki nem sokkal azelőtt ült le pihenni tánc közben, ezt felfedezve, úgy láttam, kissé kényelmetlenül kezdi érezni magát. Felállt, és kiment a házból.

Megittam a söröm végét, és elindultam utána. Út közben az egyik táncoslány megpróbált bevonni egy, már addig is hármas partiba, de én csak végigsimítottam a formás, gömbölyű fenekén, és megráztam a fejem.

Amúgy sem csíptem az ilyesmit, ha egyszer együtt voltam egy lánnyal, akkor ott nem volt keresnivalója másnak. Jó, nem azt mondom, voltam már együtt egyszerre két, sőt három lánnyal is, és hadd ne folytassam, de egy másik kandúr már nem fért bele. Frászt, hogy a végén még lyukat tévesszen, mi? Kizárt!

Út közben az üres sörösüveget letettem egy asztalra, és rápipáltam egy füves cigire. Aztán én is kiléptem a házból. Gil ott ült a lépcsőn, és láthatóan nem vette észre, hogy én is ott vagyok, mert elmélyülten szemlélgette a holdat, ami úgy mellesleg tényleg szép volt akkor éjjel. Néztem egy ideig, majd megszólaltam.

− Úgy látom, ez már sok volt neked!

Hátrakapta a fejét, és nekem mosolyognom kellett, ahogy szégyenlősen nézett rám.

− Igen, egy kicsit – bólintott.

Kellemes hangja volt. Mellesleg simán be volt állva. Valószínűleg nem nagyon volt még szerencséje piához, a fűről nem is beszélve!

− Nincs kedved beszállni? – kérdeztem, bár csak húzni akartam egy kicsit. Eszem ágában sem volt bármi ilyesmit tenni vele, csak kíváncsi voltam a reakciójára. Hogy, vajon most is olyan kis kacér, vagy csak Natalie-val az oldalán annyira merész? Láthatóan összezavarodott.

− Nem, inkább… inkább kihagyom – felelte, én pedig elnevettem magam. Olyan aranyos volt.

− Nyugi, csak hülyülök – ültem le mellé.

Fura volt, ilyet még sosem éreztem, valahogy bizsergetett a közelsége.

Elszívtam a jointot, dumáltunk is egy kicsit, aztán mondtam, hogy hazaviszem. Martin azt mondta, vigyázzak rá, és az, ami épp kialakulóban volt odabenn, az már nem volt egy ilyen fiatal lánynak való.

Felsegítettem a lépcsőről, és elindultunk a kocsim felé. Közben a franc se tudja, hogy keveredett a kezem a derekára, de jó volt megérinteni. Tényleg nem direkt csináltam, csak később esett le, hogy átöleltem, mert magamban közben azon filóztam, vajon Martin kiherél-e, amiért elpofáztam, hogy meleg. Azt hittem, Gil tudja. De most már mindegy volt, meg különben is ő mondta, hogy előtte nem titok.

Beültünk a kocsiba, indítottam, és közben végig magamon éreztem a tekintetét, és a közelsége is megint… Az illata pedig ráadásnak! Nagyon kellemes volt, valami visszafogott, kicsit fűszeres illat… biztos valami rohadtdrága parfüm lehetett. Vagy a fene tudja, Martin azt mondta, a húga a világból is ki tudna rohanni a jóléttől.

Nem nagyon akartam elhinni, ami velem történt. Annak ellenére, hogy Yasmine és én kellemes fél órát töltöttünk a konyhában, hirtelen kedvem lett volna ezt a kis fruskát kényeztetni egy kicsit. Hű, a szentségit! Kis Johnny működésbe lépett. Éledezni kezdett a farkam, egyszerűen attól, hogy a kicsi lány ott ült mellettem a kocsiban.

Kénytelen voltam rálépni a gázra, hogy gyorsabban haladjunk, mert kiakasztott, ahogy ez a lány hatott rám.

Ilyen még nem fordult elő velem, ha nem akartam egy csajtól semmit, akkor a farkam sem akart tőle semmit. Kis Johnny és én nem jártunk külön utakon soha. Most meg… Az eszem azt mondta, hogy nem, a farkam meg már nyújtózkodott utána. Rá se néztem inkább.

Aztán megkérdezte, hány éves vagyok. Kislány, most megijesszelek? A fenébe! Túl öreg hozzád!

Végül csak megmondtam neki, hogy harminc leszek. Ő pedig… te jó ég, még a tizenhetet sem töltötte be! Két külön világ voltunk, és mégis, szívem szerint bevezettem volna az én világomba.

Megváltásként ért, hogy megálltam végre a házuk előtt. Erre ő egyszerűen közölte, hogy nem akar bemenni. Na, akkor most mi lesz? Arra magam sem számítottam, amit mondott.

− Menjünk el hozzád! – Hát, ettől lehidaltam. Miből lesz a cserebogár…

− Komolyan? – Rá kellett kérdeznem. Bólintott. Na, erre meg rá kellett gyújtanom! Kezdtem teljesen szétesni. Kikotortam a cigim a kesztyűtartóból, és ahogy ott füstölgött a kezemben a koporsószög, csak akkor indultam el.

− Akkor menjünk – mondtam, inkább csak magamnak. Út közben meg igyekeztem lehiggadni. Kislány még, biztos nem azért mondta. Nem akar lefeküdni veled, Stillman, úgyhogy állj le! Nyugi!

Örökre a tiéd - 1.

1.

Gillian Rawlings vagyok. San Franciscóban születtem, középső gyerekként egy igencsak tehetős családban. Ezzel két problémám is volt. Lehettem volna utolsó gyerek, mert a bátyámat mindig bírtam, a húgomat viszont csak komoly erőfeszítések árán tudtam elviselni. Meg aztán születhettem volna egy kevésbé gazdag családba! Anyám kiskoromtól úrinőnek akart nevelni, csak ez nem nagyon jött össze neki. Én ugyanis a gazdagság szagát sem állhattam. Szigorú normáknak kellett megfelelnünk, folyton kínosan ügyelnünk kellett az öltözködésünkre, a beszédünkre, minden egyes mozdulatunkra.

Apám is ezek szerint az íratlan törvények szerint élt, ő mégis szemet tudott hunyni kis botlásaim felett. Engem feszélyeztek, és dühítettek ezek a szabályok, és korlátok. Úgy éreztem, megfulladok. Amíg más kislányok otthon babáztak, én már ötéves koromtól illemtan órákra jártam, amik úgy mellesleg teljesen fölöslegesek voltak! Pár évvel később fényes vacsorákra, fogadásokra hurcoltak, míg a velem egykorú lányok moziba mentek a barátaikkal. Nekem barátaim sem voltak.

Még csak a tizenhatot töltöttem be, amikor apám meghalt. Nincs rajta mit szépíteni, kiborultam. Addig igyekeztem jókislány lenni, de onnantól képtelen voltam. A húgom, Jessica, ő igen! Ő olyan volt, amilyennek anyánk látni akarta. Én nem tudtam. Nem tudtam olyan lenni, mint egy bábú, folyton mosolyogni, bájcsevegni, viselkedni. Kezdettől volt bennem valami vadság, én azt akartam tenni, ami nekem is jó, és nem mindig azt, amit kell, amit elvárnak tőlem. Nekem voltak álmaim. És volt szívem. De apám távozásával az is darabokra tört.

Anyám megelevenedett rémálmává váltam, miután apu meghalt. Az elegáns gönceimet begyűrtem a szekrény legaljára, és minden pénzem olyan ruhákra költöttem, amik őt teljesen kiborították. A szinte semmit sem takaró blúzokat, és kopott farmerokat ő ízléstelennek, és közönségesnek tartotta, én viszont remekül éreztem magam bennük. Ráadásként olyan zenéket hallgattam, amiktől neki felállt a szőr a hátán.

A szobám meg… Kislányként még elment, de akkoriban viszketni kezdtem tőle. Csupa rózsaszín, a szekrények, az íróasztalom, az ágy… Igazi „lányszoba”. Hányni tudtam volna attól a tömény giccstől. Tudtam, hogy előbb-utóbb majd meg kell szabadulnom ettől az undorító, habcsókutánzat stílustól, csak még azt nem tudtam, hogy, vagy mit alakítsak át. Az ablak melletti polc határozottan jobban mutatott, miután teleraktam rock CD-kel, és a függönyre szurkált kitűzők, halálfejek és műanyag bogárutánzatok is egész jól mutattak. Persze anyám ettől kapott hányingert, de nem érdekelt. És igazág szerint ez kevés is volt, de még gyűjtögettem az ötleteket a további lakberendezéshez.

Azon a szilveszteren anyu, és a jókislány Jessica, Oaklandbe utaztak, valami hatalmas, fényűző partira, amit anyánk egyik üzlettársa rendezett. Engem, a család fekete bárányát természetesen nem vitt magával, Martin, a bátyám pedig, mondván, hogy rám vigyáz, szintén otthon maradt. Bár nekem ez a magyarázat sántított. És mennyire igazam volt!

Bevettem magam a nappaliba, és a TV előtt igyekeztem ráhangolódni egy rémesen unalmas szilveszterre. Épp egy nagy tál sós mogyorót igyekeztem elpusztítani, amikor a bátyám belépett, én pedig a meglepetéstől még levegőt venni is majdnem elfelejtettem.

Martin ugyanis a már megszokott, makulátlan öltönye helyett egy farmert és egy kötött garbót viselt. Sosem láttam még ilyesmiben, fogalmam sem volt róla, hol rejtegette eddig ezt a szerelést. Minden esetre tagadhatatlanul jobban állt neki, mint az öltöny, ami egyébként legalább tíz évet öregített rajta.

− Gillian, én elmegyek − közölte elgondolkodva. − Elleszel itthon, ugye?

− Hová mész?

− Nem akarod tudni!

Ahogy akkor ránéztem, az önmagában kimeríti a lelki terror fogalmát. Martin egy ideig állta a tekintetemet, aztán mégiscsak megadta magát.

− Egy buliba megyek, most boldog vagy?

− Igen! − ugrottam fel, faképnél hagyva a tévét és a mogyit, egy olyan széles vigyorral az arcomon, amilyet csak képes voltam produkálni. − Ugyanis magaddal viszel − tettem hozzá.

− Dehogy viszlek! − tiltakozott azonnal Martin. − Úgysem éreznéd jól magad. Mindenki idősebb lesz, mint te…

− Az nem baj! Engem nem zavar. Viszont, ha nem viszel el, amint anyu hazaér, az lesz az első dolgom, hogy elmondom neki, miért nem mentél velük.

Egy-null nekem! Tudta, hogy nem rajongom anyánkért, de azt is, hogy újabban bármilyen őrültségre hajlamos vagyok. Láttam rajta, hogy legszívesebben megfojtana, de nem zavart. Nagyon úgy tűnt, hogy Martin nem mindig az a jófiú, akinek mutatja magát, és én meg akartam ismerni a másik arcát is, a barátait, mindent, amiből eddig kimaradtam.

− Vegyél cipőt, és induljunk! − sóhajtotta elgyötörten, nekem pedig nem kellett kétszer mondani. Már a kocsijában voltunk, amikor újra megszólalt.

− Ki kéne maradnod az ilyesmiből!

− Miért?

− Mert ők… mások, mint bárki, akit eddig ismertél. Különcök.

− Talán én nem vagyok? − vontam fel a szemöldököm.

− Egy lázadó kamasz vagy, majd kinövöd − motyogta. Elég kevés esélyt láttam arra, hogy ez bekövetkezik, de nem vitatkoztam vele. Tudtam, hogy dühös rám.

Hogy a különcséget tekintve mennyire igaza volt, azonnal láttam, amint megérkeztünk. Egy elegáns, kétszintes házban volt a buli, és tényleg én voltam a legfiatalabb a társaságban, de ez a legkevésbé sem zavart, és a többieket sem. Egy huszonévesekből álló társaság jött össze, mind úgy öltöztek, ahogy egy ideje már én is. Füvet szívtak, piáltak, és mind úgy viselkedtek velem, mintha ezer éve ismernénk egymást, és jó barátok lennénk. Ez pedig nagyon tetszett. Rockzene szólt, valami régebbi fajta, én nem nagyon ismertem, valószínűleg még hátulgombolós voltam, amikor ezek a számok mentek. De klassz volt, tényleg bejött!

Nem sokkal éjfél előtt érkezett még egy, kisebb társaság. Úgy láttam, mindenki örül nekik, és kicsit hülyén éreztem magam, amiért fogalmam sem volt, kik ők. Rákérdeztem egy lánytól, akiről egyébként szintén nem tudtam semmit, de már legalább fél órája beszélgettünk mindenféléről, nevetgélve kiabálva túl a dübörgő zenét.

− Ők egy night clubban dolgoznak, a Femina Bárban. Tök jó arcok. Bár a táncos lányok egy kicsit el vannak szállva maguktól néha. Általában ott tartunk bulit a bárban, persze olyankor földi halandóknak zárva vannak, csak mi mehetünk be. De mivel most mindenki el tudott jönni, kicsi lett volna a hely – magyarázta lelkesen a lány, válláig érő, szőke haját babrálva.

Itt rövid szünetet tartott, és nagyot húzott egy üveg tequilából, ami ott árválkodott mellette, egy kisasztalon. Aztán folytatta.

− Ez a ház Steve-é. Ő a bár tulaja. − Arcán egy huncut, kislányos mosoly húzódott egyre szélesebbre. − De nem Steve a lényeg, és nem is a táncos lányok, hanem Johnny Stillman!

− Ő kicsoda? − kíváncsiskodtam.

− Ő az egyik kidobó, ő vigyáz a lányokra. A csajok imádják! – Úgy láttam, ő is, de nem szóltam, hagytam, hadd áradozzon róla tovább. – Hihetetlen a pasi, majd meglátod! Szerintem a világon nincs nála jobb. Úgy értem… ha csak ránéz az ember, már az is maga a gyönyör.

Ezen a megjegyzésen, és azon, amilyen áhítattal előadta, nevetnem kellett, de ez láthatólag nem zavarta.

− És ő aztán tudja, mi kell egy nőnek. Ő igazán tudja!

Rá figyeltem, így nem láttam, ki volt, de valaki a kezembe nyomott egy jointot, és egy pohár pezsgőt, aztán eltűnt a forgatagban. Erre beszélgetőpartnerem olyan beidegződött mozdulattal adott tüzet, hogy ő maga szerintem észre sem vette, mit csinál. Én rágyújtottam, ő pedig csak beszélt, beszélt, és beszélt. Johnny Stillmant istenítette. Néhány perc múlva pedig már én is egyetértettem vele, ahogy megláttam.

Ott állt, nem messze tőlünk, és én egy pillanatra már-már azt hittem, nem tudom majd többé levenni róla a szemem. Hihetetlen látvány volt. Egy félisten! A farmerja még az enyémnél is kopottabb volt, de félelmetesen jól állt neki. A fekete póló, amit viselt, szédítően feszült az izmain, és minden egyes mozdulatából áradt az erő, a férfiasság, a határozottság. A meleg barna szemek, és az a mosoly pedig egy jéghegyet is felolvasztott volna. Magas volt, kopasz, hosszú, izmos lábak, a vállai olyan szélesek, és… nem találok jobb szót; gyönyörű volt. A lányok úgy dongtak körülötte, mint a méhek, és úgy láttam, ezt élvezi. Azt, hogy egy-egy véletlennek álcázott mozdulattal megérintik a karját, a vállát, végigsimítanak az izmain. Ő pedig viszonozta. Hol átölelt egy lányt, hol magához húzott egy másikat, hol pedig megfogta egy harmadik fenekét.

Aztán elérkezett az éjfél, lekapcsolták a zenét, és mindenki örömujjongásban tört ki, majd a whisky és a tequila után vedelni kezdték a pezsgőt is. Nem akartam kilógni a sorból, én is elkortyolgattam a kezemben tartott pohár tartalmát, annak ellenére, hogy már a fű hatását is igencsak éreztem. De Johnny látványától nem tudtam szabadulni. Úgy követtem a tekintetemmel, mint kiéhezett vadászkutya a zsákmányt.

Aztán egyszer csak Martin termett mellette, és nagyon komoly ábrázattal mondott neki valamit, mire Johnny, szintén komolyan bólintott. Aztán a tekintete körbejárta a hatalmas nappalit, végül rajtam állapodott meg. Egyenesen a szemembe nézett, én pedig úgy éreztem, pillanatokon belül elájulok. Halványan elmosolyodott… Te jó ég, az a mosoly! Majd megint Martinra nézett, és ezúttal ő mondott valamit, aztán két karját úgy emelte fel, mintha a bátyám legalább is fegyvert fogott volna rá.

− Ugye, igazam volt? − kérdezte a szöszi lány mellettem. Felé fordultam, és egy ideig csak néztem rá. Hallottam, amit mondott, de az imént elém táruló látványtól (na jó, talán a fűtől is) kicsit lelassultam, és időbe telt, mire fel is fogtam.

− Igen, ő annyira… − vigyorodtam el. – Ő nagyon…

− Nagyon idejön – nézte a szeme sarkából a közeledő Johnnyt a lány.

Mire én odafordultam, a majd két méter színtiszta izom már ott tornyosult előttem. A szívem abban a pillanatban a torkomban kezdett vadul kalapálni, és azt hiszem, egy pillanatra már-már rémülten pislogtam fel rá.

− Natalie − nézett le beszélgetőpartneremre, akinek most már legalább a nevét is megtudtam. Istenem, az a hang…

− Szia, Johnny!

− Miért nem adsz inni ennek a lánynak? – pillantott a kezemben tartott üres pohárra Johnny.

− Észre sem vettem, hogy már megitta. Téged figyeltünk.

Ettől a megjegyzéstől sikerült alaposan elvörösödnöm. Most, hogy ott volt előttem, és már nem csak láttam, de ráadásnak azt az őrjítő illatát is éreztem, végképp teljesen odáig voltam érte. De miért kell ezt neki is tudnia? Olyan ciki! El tudtam volna süllyedni, de Johnny csak mosolygott rám. Leguggolt elém, és olyan természetességgel helyzte a kezét a térdemre, mintha már ezerszer megtette volna, és… Te jó isten, alaposan megnézett magának! Ahogy a nagykönyvben meg van írva, tetőtől talpig. Ráadásul mindezt egy halvány, alig látható mosollyal, és olyan tekintettel, hogy… Végem volt! Vastag ezüstlánc lógott a nyakában, egy kereszt medállal. Piszkosul jól állt neki! Nem tudtam tovább rá nézni, teljesen zavarba hozott, szinte levetkőztetett azokkal a meseszép, barna szemeivel. Nyeltem egy nagyot, és a kezét kezdtem nézni. Olyan szép keze volt! A bicepsze meg csak úgy dagadt…

Nagyot húzott a sörösüvegből, amit a másik kezében tartott, majd felém nyújtotta. Én elvettem, ő pedig rám kacsintott.

− Ha a bátyád kérdi, nem tőlem kaptad – tette hozzá, majd felállt, és visszament a tömegbe.

Martinnak egyébként nyomát sem láttam az este további részében, így teljes lelki nyugalommal kortyolgattam el a sört, és persze jócskán szívtam a fűből is. Veszettül jó hangulatom lett. Táncoltunk, és piáltunk hajnalig Natalie-val, és bevallom, ezt igen gyakran Johnny közelében tettük. Fél szemmel szinte végig őt néztem. Nem nagyon ismertem magamra. Sosem flörtöltem fiúkkal… kivéve akkor. Elég nagyszájú csaj voltam, legalább is apa halála óta, de a fiúk nem különösebben érdekeltek. Ő viszont elemi erővel vonzott, a közelében akartam lenni, akartam, hogy rám figyeljen, pedig remegett a térdem, ha közel volt, és a szívem őrült módjára kalimpált. Ha rám nézett, mindig kacéran elmosolyodtam, kihasználtam minden kínálkozó alkalmat, hogy „véletlenül” hozzáérhessek, és komolyan féltékeny voltam a körülötte dongó többi lányra.

Aztán valamikor hajnalban leültem pihenni egy kicsit, és tíz-tizenöt perc múlva azon kaptam magam, hogy egy orgiába csöppentem. Akik körülöttem az imént még csak beszélgettek, vagy táncoltak, azok most már mind szeretkeztek. A sarokban, a fotelokban, a lépcsőn, az ablakpárkányon, és a padlón… Volt, ahol nem is ketten, hanem hárman-négyen gabalyodtak egymásba.

Ettől kicsit kellemetlenül éreztem magam, úgyhogy kimentem a házból, és leültem az ajtó előtti lépcsőre. Gondoltam, majdcsak előkerül valahonnan a bátyám.

Valószínűleg az elfogyasztott italmennyiség miatt nem éreztem, hogy hideg volna. Pedig az volt. A ködön átsejlő holdat néztem egy ideig, aztán váratlanul az a senkiével össze nem téveszthető mély, szexis, bársonyosan simogató hang szólalt meg mögöttem.

− Úgy látom, ez már sok volt neked.

Az érzékeim eltompultak, így nem hallottam, mikor jött ki. Ahogy megfordultam, Johnny Stillman izmos teste úgy magasodott fölém, mint valami görög szobor. Pimaszul mosolygott, és ez állatira jól állt neki.

− Igen, egy kicsit − bólintottam. Dohányzott, és engem megcsapott a fű jellegzetes illata. Émelyegtem egy kicsit, ezt a piának tudtam be.

− Nincs kedved beszállni? − villantotta rám a szemeit.

− Nem, inkább… inkább kihagyom! − mosolyogtam rá zavartan.

− Nyugi, csak hülyülök − ült le mellém nevetve.

Azt hiszem, nagyon jól mulatott rajtam, és a hangja valahogy még szexisebb volt, amikor nevetett… Sokáig csak néztem, és azon gondolkodtam, hogy lehet valaki ennyire… tökéletes?

Különben most, hogy már csak kettesben voltunk, nem flörtöltem vele. Nem mertem. Natalie-val az oldalamon lényegesen vagányabb voltam, most viszont, akaratlanul is visszaváltottam félénkre.

Johnny valahogy annyira határozott volt, olyan laza, olyan… nem is tudom, milyen, hogy egyrészt valami őrült erővel vonzott továbbra is, másrészt viszont elbizonytalanodtam a közelében.

− Honnan ismered Martint? − kérdeztem, miután elszívta a cigit.

− Több, mint három éve futottunk össze egy hasonló bulin. Mesélt már rólad, de azt hittem, te is olyan csúnya vagy, mint Jessica.

− Jessica nem is csúnya – közöltem vele kuncogva a tényt.

Jó, tény, hogy a húgom nem volt egy világszépe, de azért csúnya se. Sőt, ha kicsit rendbe szedte volna valaki, egy egész jó kis csaj lehetett volna belőle.

− Nézőpont kérdése. Elég nagyok az elvárásaim – vonta meg a vállát.

Annak fényében, hogy milyen lányok dongtak körülötte a bulin, ezt nem is csodáltam. Striptease táncos lányokhoz, igazi szexbombákhoz volt szokva.

− Mit mesélt rólam Martin?

− Elmondta, milyen rémtettekkel borzolod szegény anyátok idegeit − mosolygott megint szélesen. Annyira jól állt neki! – Őszintén szólva tetszik a stílusod.

− Kösz! − mosolyodtam el zavartan. − És ő hová tűnt? Mármint Martin.

− Az emeleten van, a barátjával.

− A barátjával? − néztem rá értetlenül.

− A bátyád meleg − felelte valami hihetetlen természetességgel. − Nem tudtad?

Megráztam a fejem, mire ő megint vállat vont.

– Azt mondta, előtted nem titok, ezért gondoltam, hogy tudsz róla.

− Hát, most már tudok.

Most egy ideig ő nézte a holdat, én pedig lehunytam egy pillanatra a szemem, ahogy magamba szívtam szexis, férfias illatát. Azt hiszem, pontosan tudta, hogy őt figyelem, de nem zavarta. Aztán lassan megint felém fordult.

− Gyere, kicsi lány, hazaviszlek. Martin megkért, hogy vigyázzak rád, és a buli további része nem hiszem, hogy jó hatással lenne rád.

Felállt, a kezét nyújtotta, majd felsegített a lépcsőről, és miközben a kocsijához vezetett, finoman átkarolta a derekam. Ettől persze átjárt a bizsergés, és a térdem remegni kezdett.

Aztán beültünk a kocsijába, egy Pontiac GTO-ba, és ő már indított is.

Meglepett, hogy a bátyám a saját neméhez vonzódik, de ettől még ugyanúgy szerettem, mint korábban, semmin nem változtatott. Sokat pedig nem is tépelődtem ezen, hiszen pillanatnyilag teljesen lefoglalt a mellettem ülő Johnny látványa, miközben szédületes sebességgel vágtunk át a városon.

− Hány éves vagy? − kérdeztem, mert ránézésre nem tudtam eldönteni. Már közel voltunk a házunkhoz.

− Miért, mennyinek gondolsz? − kérdezett vissza mosolyogva. Nem nézett rám, végig az utat figyelte.

− Nem tudom. Tényleg nem tudom, azért kérdeztem. – Azt hiszem, kicsit vontatottan közöltem, de féltem, hogy ha gyorsabban beszélek, összeakad a nyelvem. Nem akartam lebőgni előtte, nem akartam, hogy egy béna kiscsajnak tartson.

− Huszonkilenc − sóhajtotta. − És te mennyi is… tizenhét?

− Leszek – pontosítottam.

Nem tudtam levenni róla a szemem. Fantasztikus volt! Minden mozdulata magával ragadott, a hangja elvarázsolt…

Tizenhárom évvel volt nálam idősebb, egy egész világnak kellett volna, hogy elválasszon minket, mégis annyira közel éreztem magam hozzá.

− Hát, itthon vagy, kislány – fordult végre felém, ahogy megálltunk a házunk előtt.

− Nem akarok bemenni – jelentettem ki határozottan, és így is éreztem, noha alig hittem el, hogy valóban kimondtam. De tényleg nem akartam, hogy a csoda véget érjen.

− Akkor? Itt ücsörgünk reggelig? – mosolygott.

− Menjünk el hozzád!

Jézusom! Mi van velem? Fogalmam sem volt, hogy mondhattam ezt, talán a pia és a fű együttes hatása volt, hogy ekkora szám lett.

− Komolyan? − nézett rám kérdőn, én pedig bólintottam, és a szívem majd kiugrott a helyéről. Azon sem csodálkoztam volna, ha ott helyben elájulok.

A kesztyűtartóból elővett egy doboz cigarettát, kibontotta, és a fogával húzott ki egy szálat. Aztán előkereste az öngyújtóját, rágyújtott, és újra beindította a motort.

− Akkor menjünk!