Örökre a tiéd - 1.

1.

Gillian Rawlings vagyok. San Franciscóban születtem, középső gyerekként egy igencsak tehetős családban. Ezzel két problémám is volt. Lehettem volna utolsó gyerek, mert a bátyámat mindig bírtam, a húgomat viszont csak komoly erőfeszítések árán tudtam elviselni. Meg aztán születhettem volna egy kevésbé gazdag családba! Anyám kiskoromtól úrinőnek akart nevelni, csak ez nem nagyon jött össze neki. Én ugyanis a gazdagság szagát sem állhattam. Szigorú normáknak kellett megfelelnünk, folyton kínosan ügyelnünk kellett az öltözködésünkre, a beszédünkre, minden egyes mozdulatunkra.

Apám is ezek szerint az íratlan törvények szerint élt, ő mégis szemet tudott hunyni kis botlásaim felett. Engem feszélyeztek, és dühítettek ezek a szabályok, és korlátok. Úgy éreztem, megfulladok. Amíg más kislányok otthon babáztak, én már ötéves koromtól illemtan órákra jártam, amik úgy mellesleg teljesen fölöslegesek voltak! Pár évvel később fényes vacsorákra, fogadásokra hurcoltak, míg a velem egykorú lányok moziba mentek a barátaikkal. Nekem barátaim sem voltak.

Még csak a tizenhatot töltöttem be, amikor apám meghalt. Nincs rajta mit szépíteni, kiborultam. Addig igyekeztem jókislány lenni, de onnantól képtelen voltam. A húgom, Jessica, ő igen! Ő olyan volt, amilyennek anyánk látni akarta. Én nem tudtam. Nem tudtam olyan lenni, mint egy bábú, folyton mosolyogni, bájcsevegni, viselkedni. Kezdettől volt bennem valami vadság, én azt akartam tenni, ami nekem is jó, és nem mindig azt, amit kell, amit elvárnak tőlem. Nekem voltak álmaim. És volt szívem. De apám távozásával az is darabokra tört.

Anyám megelevenedett rémálmává váltam, miután apu meghalt. Az elegáns gönceimet begyűrtem a szekrény legaljára, és minden pénzem olyan ruhákra költöttem, amik őt teljesen kiborították. A szinte semmit sem takaró blúzokat, és kopott farmerokat ő ízléstelennek, és közönségesnek tartotta, én viszont remekül éreztem magam bennük. Ráadásként olyan zenéket hallgattam, amiktől neki felállt a szőr a hátán.

A szobám meg… Kislányként még elment, de akkoriban viszketni kezdtem tőle. Csupa rózsaszín, a szekrények, az íróasztalom, az ágy… Igazi „lányszoba”. Hányni tudtam volna attól a tömény giccstől. Tudtam, hogy előbb-utóbb majd meg kell szabadulnom ettől az undorító, habcsókutánzat stílustól, csak még azt nem tudtam, hogy, vagy mit alakítsak át. Az ablak melletti polc határozottan jobban mutatott, miután teleraktam rock CD-kel, és a függönyre szurkált kitűzők, halálfejek és műanyag bogárutánzatok is egész jól mutattak. Persze anyám ettől kapott hányingert, de nem érdekelt. És igazág szerint ez kevés is volt, de még gyűjtögettem az ötleteket a további lakberendezéshez.

Azon a szilveszteren anyu, és a jókislány Jessica, Oaklandbe utaztak, valami hatalmas, fényűző partira, amit anyánk egyik üzlettársa rendezett. Engem, a család fekete bárányát természetesen nem vitt magával, Martin, a bátyám pedig, mondván, hogy rám vigyáz, szintén otthon maradt. Bár nekem ez a magyarázat sántított. És mennyire igazam volt!

Bevettem magam a nappaliba, és a TV előtt igyekeztem ráhangolódni egy rémesen unalmas szilveszterre. Épp egy nagy tál sós mogyorót igyekeztem elpusztítani, amikor a bátyám belépett, én pedig a meglepetéstől még levegőt venni is majdnem elfelejtettem.

Martin ugyanis a már megszokott, makulátlan öltönye helyett egy farmert és egy kötött garbót viselt. Sosem láttam még ilyesmiben, fogalmam sem volt róla, hol rejtegette eddig ezt a szerelést. Minden esetre tagadhatatlanul jobban állt neki, mint az öltöny, ami egyébként legalább tíz évet öregített rajta.

− Gillian, én elmegyek − közölte elgondolkodva. − Elleszel itthon, ugye?

− Hová mész?

− Nem akarod tudni!

Ahogy akkor ránéztem, az önmagában kimeríti a lelki terror fogalmát. Martin egy ideig állta a tekintetemet, aztán mégiscsak megadta magát.

− Egy buliba megyek, most boldog vagy?

− Igen! − ugrottam fel, faképnél hagyva a tévét és a mogyit, egy olyan széles vigyorral az arcomon, amilyet csak képes voltam produkálni. − Ugyanis magaddal viszel − tettem hozzá.

− Dehogy viszlek! − tiltakozott azonnal Martin. − Úgysem éreznéd jól magad. Mindenki idősebb lesz, mint te…

− Az nem baj! Engem nem zavar. Viszont, ha nem viszel el, amint anyu hazaér, az lesz az első dolgom, hogy elmondom neki, miért nem mentél velük.

Egy-null nekem! Tudta, hogy nem rajongom anyánkért, de azt is, hogy újabban bármilyen őrültségre hajlamos vagyok. Láttam rajta, hogy legszívesebben megfojtana, de nem zavart. Nagyon úgy tűnt, hogy Martin nem mindig az a jófiú, akinek mutatja magát, és én meg akartam ismerni a másik arcát is, a barátait, mindent, amiből eddig kimaradtam.

− Vegyél cipőt, és induljunk! − sóhajtotta elgyötörten, nekem pedig nem kellett kétszer mondani. Már a kocsijában voltunk, amikor újra megszólalt.

− Ki kéne maradnod az ilyesmiből!

− Miért?

− Mert ők… mások, mint bárki, akit eddig ismertél. Különcök.

− Talán én nem vagyok? − vontam fel a szemöldököm.

− Egy lázadó kamasz vagy, majd kinövöd − motyogta. Elég kevés esélyt láttam arra, hogy ez bekövetkezik, de nem vitatkoztam vele. Tudtam, hogy dühös rám.

Hogy a különcséget tekintve mennyire igaza volt, azonnal láttam, amint megérkeztünk. Egy elegáns, kétszintes házban volt a buli, és tényleg én voltam a legfiatalabb a társaságban, de ez a legkevésbé sem zavart, és a többieket sem. Egy huszonévesekből álló társaság jött össze, mind úgy öltöztek, ahogy egy ideje már én is. Füvet szívtak, piáltak, és mind úgy viselkedtek velem, mintha ezer éve ismernénk egymást, és jó barátok lennénk. Ez pedig nagyon tetszett. Rockzene szólt, valami régebbi fajta, én nem nagyon ismertem, valószínűleg még hátulgombolós voltam, amikor ezek a számok mentek. De klassz volt, tényleg bejött!

Nem sokkal éjfél előtt érkezett még egy, kisebb társaság. Úgy láttam, mindenki örül nekik, és kicsit hülyén éreztem magam, amiért fogalmam sem volt, kik ők. Rákérdeztem egy lánytól, akiről egyébként szintén nem tudtam semmit, de már legalább fél órája beszélgettünk mindenféléről, nevetgélve kiabálva túl a dübörgő zenét.

− Ők egy night clubban dolgoznak, a Femina Bárban. Tök jó arcok. Bár a táncos lányok egy kicsit el vannak szállva maguktól néha. Általában ott tartunk bulit a bárban, persze olyankor földi halandóknak zárva vannak, csak mi mehetünk be. De mivel most mindenki el tudott jönni, kicsi lett volna a hely – magyarázta lelkesen a lány, válláig érő, szőke haját babrálva.

Itt rövid szünetet tartott, és nagyot húzott egy üveg tequilából, ami ott árválkodott mellette, egy kisasztalon. Aztán folytatta.

− Ez a ház Steve-é. Ő a bár tulaja. − Arcán egy huncut, kislányos mosoly húzódott egyre szélesebbre. − De nem Steve a lényeg, és nem is a táncos lányok, hanem Johnny Stillman!

− Ő kicsoda? − kíváncsiskodtam.

− Ő az egyik kidobó, ő vigyáz a lányokra. A csajok imádják! – Úgy láttam, ő is, de nem szóltam, hagytam, hadd áradozzon róla tovább. – Hihetetlen a pasi, majd meglátod! Szerintem a világon nincs nála jobb. Úgy értem… ha csak ránéz az ember, már az is maga a gyönyör.

Ezen a megjegyzésen, és azon, amilyen áhítattal előadta, nevetnem kellett, de ez láthatólag nem zavarta.

− És ő aztán tudja, mi kell egy nőnek. Ő igazán tudja!

Rá figyeltem, így nem láttam, ki volt, de valaki a kezembe nyomott egy jointot, és egy pohár pezsgőt, aztán eltűnt a forgatagban. Erre beszélgetőpartnerem olyan beidegződött mozdulattal adott tüzet, hogy ő maga szerintem észre sem vette, mit csinál. Én rágyújtottam, ő pedig csak beszélt, beszélt, és beszélt. Johnny Stillmant istenítette. Néhány perc múlva pedig már én is egyetértettem vele, ahogy megláttam.

Ott állt, nem messze tőlünk, és én egy pillanatra már-már azt hittem, nem tudom majd többé levenni róla a szemem. Hihetetlen látvány volt. Egy félisten! A farmerja még az enyémnél is kopottabb volt, de félelmetesen jól állt neki. A fekete póló, amit viselt, szédítően feszült az izmain, és minden egyes mozdulatából áradt az erő, a férfiasság, a határozottság. A meleg barna szemek, és az a mosoly pedig egy jéghegyet is felolvasztott volna. Magas volt, kopasz, hosszú, izmos lábak, a vállai olyan szélesek, és… nem találok jobb szót; gyönyörű volt. A lányok úgy dongtak körülötte, mint a méhek, és úgy láttam, ezt élvezi. Azt, hogy egy-egy véletlennek álcázott mozdulattal megérintik a karját, a vállát, végigsimítanak az izmain. Ő pedig viszonozta. Hol átölelt egy lányt, hol magához húzott egy másikat, hol pedig megfogta egy harmadik fenekét.

Aztán elérkezett az éjfél, lekapcsolták a zenét, és mindenki örömujjongásban tört ki, majd a whisky és a tequila után vedelni kezdték a pezsgőt is. Nem akartam kilógni a sorból, én is elkortyolgattam a kezemben tartott pohár tartalmát, annak ellenére, hogy már a fű hatását is igencsak éreztem. De Johnny látványától nem tudtam szabadulni. Úgy követtem a tekintetemmel, mint kiéhezett vadászkutya a zsákmányt.

Aztán egyszer csak Martin termett mellette, és nagyon komoly ábrázattal mondott neki valamit, mire Johnny, szintén komolyan bólintott. Aztán a tekintete körbejárta a hatalmas nappalit, végül rajtam állapodott meg. Egyenesen a szemembe nézett, én pedig úgy éreztem, pillanatokon belül elájulok. Halványan elmosolyodott… Te jó ég, az a mosoly! Majd megint Martinra nézett, és ezúttal ő mondott valamit, aztán két karját úgy emelte fel, mintha a bátyám legalább is fegyvert fogott volna rá.

− Ugye, igazam volt? − kérdezte a szöszi lány mellettem. Felé fordultam, és egy ideig csak néztem rá. Hallottam, amit mondott, de az imént elém táruló látványtól (na jó, talán a fűtől is) kicsit lelassultam, és időbe telt, mire fel is fogtam.

− Igen, ő annyira… − vigyorodtam el. – Ő nagyon…

− Nagyon idejön – nézte a szeme sarkából a közeledő Johnnyt a lány.

Mire én odafordultam, a majd két méter színtiszta izom már ott tornyosult előttem. A szívem abban a pillanatban a torkomban kezdett vadul kalapálni, és azt hiszem, egy pillanatra már-már rémülten pislogtam fel rá.

− Natalie − nézett le beszélgetőpartneremre, akinek most már legalább a nevét is megtudtam. Istenem, az a hang…

− Szia, Johnny!

− Miért nem adsz inni ennek a lánynak? – pillantott a kezemben tartott üres pohárra Johnny.

− Észre sem vettem, hogy már megitta. Téged figyeltünk.

Ettől a megjegyzéstől sikerült alaposan elvörösödnöm. Most, hogy ott volt előttem, és már nem csak láttam, de ráadásnak azt az őrjítő illatát is éreztem, végképp teljesen odáig voltam érte. De miért kell ezt neki is tudnia? Olyan ciki! El tudtam volna süllyedni, de Johnny csak mosolygott rám. Leguggolt elém, és olyan természetességgel helyzte a kezét a térdemre, mintha már ezerszer megtette volna, és… Te jó isten, alaposan megnézett magának! Ahogy a nagykönyvben meg van írva, tetőtől talpig. Ráadásul mindezt egy halvány, alig látható mosollyal, és olyan tekintettel, hogy… Végem volt! Vastag ezüstlánc lógott a nyakában, egy kereszt medállal. Piszkosul jól állt neki! Nem tudtam tovább rá nézni, teljesen zavarba hozott, szinte levetkőztetett azokkal a meseszép, barna szemeivel. Nyeltem egy nagyot, és a kezét kezdtem nézni. Olyan szép keze volt! A bicepsze meg csak úgy dagadt…

Nagyot húzott a sörösüvegből, amit a másik kezében tartott, majd felém nyújtotta. Én elvettem, ő pedig rám kacsintott.

− Ha a bátyád kérdi, nem tőlem kaptad – tette hozzá, majd felállt, és visszament a tömegbe.

Martinnak egyébként nyomát sem láttam az este további részében, így teljes lelki nyugalommal kortyolgattam el a sört, és persze jócskán szívtam a fűből is. Veszettül jó hangulatom lett. Táncoltunk, és piáltunk hajnalig Natalie-val, és bevallom, ezt igen gyakran Johnny közelében tettük. Fél szemmel szinte végig őt néztem. Nem nagyon ismertem magamra. Sosem flörtöltem fiúkkal… kivéve akkor. Elég nagyszájú csaj voltam, legalább is apa halála óta, de a fiúk nem különösebben érdekeltek. Ő viszont elemi erővel vonzott, a közelében akartam lenni, akartam, hogy rám figyeljen, pedig remegett a térdem, ha közel volt, és a szívem őrült módjára kalimpált. Ha rám nézett, mindig kacéran elmosolyodtam, kihasználtam minden kínálkozó alkalmat, hogy „véletlenül” hozzáérhessek, és komolyan féltékeny voltam a körülötte dongó többi lányra.

Aztán valamikor hajnalban leültem pihenni egy kicsit, és tíz-tizenöt perc múlva azon kaptam magam, hogy egy orgiába csöppentem. Akik körülöttem az imént még csak beszélgettek, vagy táncoltak, azok most már mind szeretkeztek. A sarokban, a fotelokban, a lépcsőn, az ablakpárkányon, és a padlón… Volt, ahol nem is ketten, hanem hárman-négyen gabalyodtak egymásba.

Ettől kicsit kellemetlenül éreztem magam, úgyhogy kimentem a házból, és leültem az ajtó előtti lépcsőre. Gondoltam, majdcsak előkerül valahonnan a bátyám.

Valószínűleg az elfogyasztott italmennyiség miatt nem éreztem, hogy hideg volna. Pedig az volt. A ködön átsejlő holdat néztem egy ideig, aztán váratlanul az a senkiével össze nem téveszthető mély, szexis, bársonyosan simogató hang szólalt meg mögöttem.

− Úgy látom, ez már sok volt neked.

Az érzékeim eltompultak, így nem hallottam, mikor jött ki. Ahogy megfordultam, Johnny Stillman izmos teste úgy magasodott fölém, mint valami görög szobor. Pimaszul mosolygott, és ez állatira jól állt neki.

− Igen, egy kicsit − bólintottam. Dohányzott, és engem megcsapott a fű jellegzetes illata. Émelyegtem egy kicsit, ezt a piának tudtam be.

− Nincs kedved beszállni? − villantotta rám a szemeit.

− Nem, inkább… inkább kihagyom! − mosolyogtam rá zavartan.

− Nyugi, csak hülyülök − ült le mellém nevetve.

Azt hiszem, nagyon jól mulatott rajtam, és a hangja valahogy még szexisebb volt, amikor nevetett… Sokáig csak néztem, és azon gondolkodtam, hogy lehet valaki ennyire… tökéletes?

Különben most, hogy már csak kettesben voltunk, nem flörtöltem vele. Nem mertem. Natalie-val az oldalamon lényegesen vagányabb voltam, most viszont, akaratlanul is visszaváltottam félénkre.

Johnny valahogy annyira határozott volt, olyan laza, olyan… nem is tudom, milyen, hogy egyrészt valami őrült erővel vonzott továbbra is, másrészt viszont elbizonytalanodtam a közelében.

− Honnan ismered Martint? − kérdeztem, miután elszívta a cigit.

− Több, mint három éve futottunk össze egy hasonló bulin. Mesélt már rólad, de azt hittem, te is olyan csúnya vagy, mint Jessica.

− Jessica nem is csúnya – közöltem vele kuncogva a tényt.

Jó, tény, hogy a húgom nem volt egy világszépe, de azért csúnya se. Sőt, ha kicsit rendbe szedte volna valaki, egy egész jó kis csaj lehetett volna belőle.

− Nézőpont kérdése. Elég nagyok az elvárásaim – vonta meg a vállát.

Annak fényében, hogy milyen lányok dongtak körülötte a bulin, ezt nem is csodáltam. Striptease táncos lányokhoz, igazi szexbombákhoz volt szokva.

− Mit mesélt rólam Martin?

− Elmondta, milyen rémtettekkel borzolod szegény anyátok idegeit − mosolygott megint szélesen. Annyira jól állt neki! – Őszintén szólva tetszik a stílusod.

− Kösz! − mosolyodtam el zavartan. − És ő hová tűnt? Mármint Martin.

− Az emeleten van, a barátjával.

− A barátjával? − néztem rá értetlenül.

− A bátyád meleg − felelte valami hihetetlen természetességgel. − Nem tudtad?

Megráztam a fejem, mire ő megint vállat vont.

– Azt mondta, előtted nem titok, ezért gondoltam, hogy tudsz róla.

− Hát, most már tudok.

Most egy ideig ő nézte a holdat, én pedig lehunytam egy pillanatra a szemem, ahogy magamba szívtam szexis, férfias illatát. Azt hiszem, pontosan tudta, hogy őt figyelem, de nem zavarta. Aztán lassan megint felém fordult.

− Gyere, kicsi lány, hazaviszlek. Martin megkért, hogy vigyázzak rád, és a buli további része nem hiszem, hogy jó hatással lenne rád.

Felállt, a kezét nyújtotta, majd felsegített a lépcsőről, és miközben a kocsijához vezetett, finoman átkarolta a derekam. Ettől persze átjárt a bizsergés, és a térdem remegni kezdett.

Aztán beültünk a kocsijába, egy Pontiac GTO-ba, és ő már indított is.

Meglepett, hogy a bátyám a saját neméhez vonzódik, de ettől még ugyanúgy szerettem, mint korábban, semmin nem változtatott. Sokat pedig nem is tépelődtem ezen, hiszen pillanatnyilag teljesen lefoglalt a mellettem ülő Johnny látványa, miközben szédületes sebességgel vágtunk át a városon.

− Hány éves vagy? − kérdeztem, mert ránézésre nem tudtam eldönteni. Már közel voltunk a házunkhoz.

− Miért, mennyinek gondolsz? − kérdezett vissza mosolyogva. Nem nézett rám, végig az utat figyelte.

− Nem tudom. Tényleg nem tudom, azért kérdeztem. – Azt hiszem, kicsit vontatottan közöltem, de féltem, hogy ha gyorsabban beszélek, összeakad a nyelvem. Nem akartam lebőgni előtte, nem akartam, hogy egy béna kiscsajnak tartson.

− Huszonkilenc − sóhajtotta. − És te mennyi is… tizenhét?

− Leszek – pontosítottam.

Nem tudtam levenni róla a szemem. Fantasztikus volt! Minden mozdulata magával ragadott, a hangja elvarázsolt…

Tizenhárom évvel volt nálam idősebb, egy egész világnak kellett volna, hogy elválasszon minket, mégis annyira közel éreztem magam hozzá.

− Hát, itthon vagy, kislány – fordult végre felém, ahogy megálltunk a házunk előtt.

− Nem akarok bemenni – jelentettem ki határozottan, és így is éreztem, noha alig hittem el, hogy valóban kimondtam. De tényleg nem akartam, hogy a csoda véget érjen.

− Akkor? Itt ücsörgünk reggelig? – mosolygott.

− Menjünk el hozzád!

Jézusom! Mi van velem? Fogalmam sem volt, hogy mondhattam ezt, talán a pia és a fű együttes hatása volt, hogy ekkora szám lett.

− Komolyan? − nézett rám kérdőn, én pedig bólintottam, és a szívem majd kiugrott a helyéről. Azon sem csodálkoztam volna, ha ott helyben elájulok.

A kesztyűtartóból elővett egy doboz cigarettát, kibontotta, és a fogával húzott ki egy szálat. Aztán előkereste az öngyújtóját, rágyújtott, és újra beindította a motort.

− Akkor menjünk!