Örökre a tiéd - 3.

3.

Egész úton azon tűnődtem, mi járhat a fejében. Talán azt hiszi, le akarok vele feküdni, azért mondtam, hogy menjünk hozzá. De ez sem érdekelt. Pedig én még soha… Abban sem voltam biztos, hogy én magam nem ezt akarom-e.

Megálltunk egy kétszintes, de kicsi ház előtt. Kiszálltunk, ő mellém sétált, és megint átölelte a derekam.

Ez egyrészt állati jól esett, másrészt pedig jól jött, ugyanis a talaj igencsak mozgott a lábam alatt. Kicsit még mindig émelyegtem, de ez rosszabb volt. Piszkosul igyekeztem egyenesen menni, de ha nem lett volna ott mellettem, ez tuti, hogy nem sikerül. Akkor még bíztam benne, hogy nem veszi észre, de így utólag visszagondolva… Elég egyértelmű lehetett, hogy menthetetlenül berúgtam.

− Menjünk be, de csak csendben − mosolygott rám. − A gyerekek már alszanak.

− Gyerekek? − néztem rá tágra nyílt szemekkel.

− Itt lakik a nővérem is – magyarázta, miközben a ház felé haladtunk. – Van egy tizenkét éves fia, és egy ötéves kislánya.

− Értem – bólintottam, és beléptem a házba, ahogy kitárta előttem az ajtót. Ő is bejött, visszazárta az ajtót, és ezúttal a vállamat karolta át, amíg felértünk az emeletre, a szobájába. Én meg átöleltem a derekát, és hozzá bújtam út közben. Józanul ezt biztosan nem mertem volna megtenni, de olyan jó volt, imádtam az illatát, és az izmait… Olyan nagy volt, és szexis, és erős… Berúgtam!

Alig, hogy beléptünk a szobájába, ő eldobta magát az ágyon, és hívott, hogy menjek oda mellé. Megtettem.

A szobáját egyébként máris imádtam. Semmi fölösleges giccs, a falak egyszerű krémszínűek, a polcokon CD-k és rengeteg könyv, a szőnyeg is egyszerű…

Az egyik sarokban volt pár kézisúlyzó, nem tudom, hány kilósak, de nekem biztos kifolyt volna a szemem, ha megpróbálom őket megemelni.

Volt valami hatalmas zenedoboza, akkora hangfalakkal, hogy ha akarta volna, szerintem az egész házat a levegőbe röpíthette volna valami keményebb metállal. Persze gondoltam, hogy, ha már a nővérének gyerekei vannak, akkor, ha másért nem is, de rájuk tekintettel, nem művel ilyesmit.

Különben volt benn egy szekrénysor, azzal szemben a polcok, az ablaknál pedig az ágy… nagyjából ennyi.

Hatalmas ágya volt, négyen is kényelmesen elfértek volna rajta. A szoba ajtaja pedig valamiféle üzenő falként is funkcionált. Ahogy becsuktam, láttam, hogy mindenfélével tele van irkálva. Volt ott valami Einstein idézet, meg valami Cindy írta, hogy „ez klassz buli volt”, egy bizonyos Charlie, hogy „rossz az, aki rosszra gondol”. Hát, Johnny biztos tudta, miről szólnak ezek a kiírások. Persze nem csak ennyi volt, tényleg dugig volt velük az ajtó belső oldala, de csak ennyit sikerült megnéznem hirtelen. Johnny különben is jobban érdekelt.

Miután odamentem hozzá, meggyújtott nekem egy cigit, aztán valahonnan az ágy mellől elővarázsolt egy üveg whiskyt. Meghúzta, majd felém nyújtotta. Kortyoltam belőle, de marta a torkom, és köhögni kezdtem tőle. Alig kaptam levegőt, a pezsgő és a sör után ez méregerős volt. Kivette a kezemből az üveget, és a fejét csóválta.

− Túl fiatal vagy még ehhez.

Ez kicsit rosszul esett, de legalább nem gyereknek nevezett.

Ő is rágyújtott, és hanyatt fekve, a hasára tett egy hamutálat. Megint füvet szívott, és adott pár slukkot nekem is.

Tíz perc múlva már teljesen szét voltam esve. A külvilágból tulajdonképpen már szinte semmit sem érzékeltem. Megszűnt körülöttem minden. Az idő, a szoba, az ágy… Csak Johnny közelsége maradt.

− A szüleid? − érdeklődtem olyan váratlanul, hogy még magamat is megleptem vele.

− Anyámat nem ismerem, lelépett, amikor két éves voltam. Apám meg épp sitten van betöréses lopásért. De amúgy sem vagyunk beszélő viszonyban.

− A nővéred elvált?

Fogalmam sem volt, miért kérdezek tőle ilyeneket. Azt hiszem, csak hallani akartam a hangját, mindegy volt, hogy miről beszél, csak beszéljen!

− Igen – bólintott, és mivel mindketten eloltottuk a cigarettát, a hamutálat letette a földre, az ágy mellé, és amúgy istenesen sikerült meglepnie a következő kérdésével.

− Itt alszol?

Hirtelen nem tudtam felelni. Azt hiszem, rémülten néztem rá, mert édesen elmosolyodott.

− Nyugi, a bátyád azt is a lelkemre kötötte, hogy egy ujjal sem érhetek hozzád. Szóval? Azt mondtad, nem akarsz hazamenni, én viszont kezdek elálmosodni…

− Persze, itt alszom – nyögtem ki végre.

− Akkor zuhanyozzunk egyet előtte! – kacsintott rám.

Felállt, majd én is, és őt követve, remegő térdekkel a fürdőszobába mentem. Illetve azt hiszem, inkább botladoztam. Állati ciki! Megnyitotta a vizet az aprócska zuhanyzóban, és vetkőzni kezdett.

− Na, mi lesz, dobáld le a ruháidat! − bíztatott, mikor látta, hogy én csak állok ott, és nem igazán tudok mit kezdeni magammal. Annyira égő lehettem, de az, hogy csak úgy nekiállt vetkőzni előttem, minta ez volna a világon a legtermészetesebb dolog, kissé ledöbbentett. Meg aztán… annyira jól nézett ki! A kidolgozott kar-, váll- és mellizmai, és a kockás hasa…

Aztán meg azt se tudtam, hová nézzek zavaromban, ahogy a nadrágját is kibontotta. Persze azért csak oda-odatévedt a tekintetem. Jesszusom! Hát, amikor ötödikben Kevin Tyler nadrágját hülyeségből lehúzták a fiúk, és kivillant a micsodája… Szóval, az baromira nem ekkora volt! Igaz, Johnny maga is jóval nagyobb volt, mint Kevin ötödikben!

A bíztatására különben én is elkezdtem vetkőzni, de eléggé zavarban voltam. Közben azon gondolkodtam, vajon hány pucér nőt láthatott már… Gyanítottam, hogy sokat. Előttem viszont életemben először állt meztelen férfi, és nem is akármilyen!

Beléptünk a víz alá, és én igyekeztem természetesen viselkedni, de Johnny persze átlátott rajtam.

− Még szűz vagy, igaz? − mosolygott rám, miközben kezébe vette a szappant. Bólintottam, és nagyon hülyén éreztem magam.

− Kicsim, tizenhat évesen még nem késtél le semmiről − jelentette ki.

Szappanozni kezdte a testem, és én azt hittem, elájulok. Attól való félelmem, hogy egyszerűen összeesek a lámpa fényét egyre homályosító gőzben, csak tovább fokozódott, amikor megfordított, hogy a hátamat szappanozza, és váratlanul hozzám simult.

− Csinos vagy − súgta a fülembe, őrjítően mély és rekedt hangon, aztán kaptam egy puszit a fejem búbjára. Ezúttal nem csak a térdem remegett. Lehunytam a szemem, és úgy élveztem, csendben, ahogy a keze ide-oda siklott a testemen. Annyira finoman érintett, olyan gyengéd volt!

Egy cseppet sem bántam volna, ha ott helyben leteper. Na, persze nem tette.

Lezuhanyoztunk, törölközőbe bugyolált, a saját derekára is tekert egyet, majd visszamentünk a szobájába. Olyan gyengéden törölgette a testem a puha törölközővel, hogy kis híján én tepertem le. Ahhoz viszont túl kába voltam.

Aztán gyorsan ő is megtörölközött, és befeküdtünk az ágyába. Betakaróztunk, a szívem pedig úgy zakatolt, mint egy gyorsvonat, már attól tartottam, hogy ő is meghallja.

− És most mi lesz? − kérdeztem halkan. − Úgy értem… itt fekszünk az ágyadban, meztelenül… Mit fogsz velem csinálni?

− Átölellek − kuncogott Johnny, és pontosan így is tett.

− Igaza volt annak a lánynak a bulin… Natalie-nak! − jelentettem ki már-már félálomban.

− Miben?

− Abban, hogy eszméletlenül jó pasi vagy.

− Kösz! − nevetett. − Te is igazán klassz lány vagy.

Szerettem volna még mást is mondani, de egész egyszerűen elaludtam. Ott a karjaiban, izmos vállán. Éreztem az illatát, hallottam, ahogy lassan, nyugodtan lélegzik. Olyan volt, mint valami mese.

Délután fél háromkor ébredtem fel, amikor is az a szédítő szuperpasi, egy hanyag mozdulattal elhúzta a sötétítő függönyt.

A beáradó napfény kis híján kiégette a szemem. Pocsékul éreztem magam, és gyanítom, hogy úgy is néztem ki. A fejem hasogatott, a szoba pedig önálló életre kelt, és táncolni kezdett körülöttem.

Johnnynak az égvilágon semmi baja nem volt, és őszintén szólva irigyeltem is ezért. Mosolyogva ült le mellém az ágy szélére.

− Jó reggelt, kislány! Eszel valamit?

− Isten ments! – nyögtem, mire nevetni kezdett.

Nekem ez nem volt ennyire vicces, a gyomrom nem volt olyan állapotban, hogy bármit befogadjon.

– Kivennéd a baltát a fejemből? – néztem rá kétségbeesetten.

− Alaposan beszívtál az éjjel – állapította meg.

− Nekem is úgy rémlik.

− Iszunk egy kávét, aztán hazaviszlek.

Nem feleltem. Magamban épp azon keseregtem, hogy már felöltözött. Megnéztem volna így nappali fényben is azokat a meg-megfeszülő izomkötegeket. Bár ruhában is őrjítően jól nézett ki.

Ezúttal farmer és egy fehér ing volt rajta, aminek azonban sehogy sem sikerült elrejteni, hogy nem akármilyen izmok feszülnek alatta.

Felállt, és elindult kifelé, de félúton visszafordult.

− Ez volt az első? – kérdezte egy halvány, alig észrevehető mosoly kíséretében.

− Az első mi? – kérdeztem vissza értetlenül, és egy pillanatra már azt hittem, lemaradtam valamiről, de az a mosoly jól láthatóvá vált, majd egész szélesre húzódott, végül Johnny nevetni kezdett.

− Az első átmulatott éjszakád – pontosított.

− Ja! Aha! – De hülye vagyok! Azt hiszem, rákvörös lettem egy fél pillanat alatt.

− Öltözz fel, addig én megcsinálom a kávét – vigyorgott még mindig, aztán kiment.

Megpróbáltam összeszedni magam, de a szoba még mindig táncolt, a fejem pedig úgy hasogatott és lüktetett, mintha szét akarna robbanni.

Kikecmeregtem az ágyból, átmentem a fürdőszobába a ruháimért, felöltöztem, megmosakodtam, aztán lementem az alsó szintre.

A lépcső aljáról beláttam a konyhába, ahol Johnny főzte a kávét, a nővére pedig már a vacsorát készítette elő. Csinos volt, és nagyon hasonlítottak egymásra Johnnyval. Kinézett, köszöntünk egymásnak, majd Johnny is felém fordult.

− Ülj le a nappaliban, mindjárt viszem.

A nappali, ahová az álompasi kérésére mentem, szemben volt a konyhával. Leültem a kényelmes kanapéra, és vártam.

A földön, egy nagy kupacban építőkockák voltak, a dohányzóasztalon meg valami fura emberke gyurmából. Kintről hallottam, ahogy a gyerekek nevetgélve játszanak a kertben, és történetesen tisztán hallottam azt is, amit Johnny és a nővére beszélgettek.

− Te nem vagy normális, Johnny!

− Mi van?

− Idefigyelj, én nem szólok bele, hogy hetente hány csajjal bújsz ágyba, de ez már azért nekem is sok. Hány éves ez a lány?

− Tizenhat.

− Gratulálok!

− Várj egy kicsit, Charlotte! Nem történt semmi! – nevetett a szuperpasi.

− Jaj, Johnny, ismerlek!

− Úgy látszik, nem eléggé. Csak itt aludt, mert nem volt kedve hazamenni.

− Mindegy! – nyögte Charlotte. Egyértelmű volt, hogy nem hisz neki. – Dolgozol este?

− Csak holnap – felelte nyugodtan Johnny.

− Jó, mert nekem be kell mennem éjszakára, nem tudom, mikor végzek.

− Elleszek a srácokkal. Mikor indulsz?

− Ötkor.

− Rendben, addigra visszaérek. A szabályokat tudom, vacsi előtt nincs édesség, vacsi után nincs tévé.

− Helyes!

Nem sokkal ezután Johnny mosolyogva lépett be a nappaliba, két csésze kávéval a kezében. Az egyiket odaadta nekem, majd leült mellém. Úgy karolta át a vállam, hogy ő maga talán észre sem vette.

− A bátyád pipa lesz – jegyezte meg mintegy mellékesen.

− Valószínűleg. Biztos most is őrjöng, hogy hol lehetek.

− Szerintem pontosan tudja, hogy hol vagy – vigyorodott el szélesen Johnny. – Azt hiszem, épp valami egész más miatt aggódik veled kapcsolatban.

Úgy tűnt, ezt a helyzetet felettébb elvezi, mert valamiféle, elégedetten pimasz mosoly ült az arcán még jó darabig, ahogy tovább kortyolgatta a kávét.

Istenem, mit nem adtam volna azért, ha megcsókol! Persze nem tette. Megittuk a kávét, aztán elindultunk. Bár még mindig semmi kedvem nem volt hazamenni.

Már majdnem a házunkhoz értünk, amikor rám mosolygott a kocsiban. Jól állt neki, ahogy vezetett. Olyan… nem is tudom, édesen csinálta. Látszott mennyire ismeri a kocsit, de az is, hogy bármilyen kocsit tök jól elvezetne. Valahogy annyira biztonságban éreztem magam mellette.

− Aztán vigyázz ám magadra! Semmi rosszat ne halljak rólad! Nincs pia, nincs fű… a következő buliig. Ott majd találkozunk – kacsintott rám.

− Nem hiszem – sóhajtottam. – Anyám holnap hazajön, és inkább meghalna, mint hogy elengedjen egy buliba.

− Kicsi Gil! Szerinted Martin el szokott kéredzkedni? Három-négyhetente összehozunk egy össznépi örömködést, és ő sosem hiányzik. Úgyhogy… találkozunk, kislány!

Ezzel leparkolt a házunk előtt. Kiszálltunk, és ő az ajtóig kísért. Ott megálltunk, és néhány másodpercig csak néztünk egymásra. Aztán szélesen elmosolyodott.

− Tetszel nekem, te lány! – közölte édesen.

− Igazán? – kérdeztem, és megint remegni kezdett a térdem.

− Igen. Kár, hogy nem vagy kicsit idősebb.

− Mi lenne akkor? – néztem rá, mint egy félistenre. Ő pedig megfogta a derekam, és szorosan magához húzott.

− Tudod te azt! − kacsintott.

− És éjszaka… gondoltál arra, hogy…

Nem tudtam befejezni, mert gyengéden a számra tette a kezét. Egyébként fogalmam sincs, miért kérdeztem tőle olyat, amivel sikerült saját magamat zavarba hoznom.

− Nekem arra gondolnom sem szabad – közölte, majd mosolyogva hozzátette. – De igen, megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha… Mellesleg úgy kiütötted magad, hogy ez szóba sem jöhetett.

Mellettünk hirtelen Martin tépte fel az ajtót, de Johnny nem engedett el. Meg sem mozdult. A szemembe nézett, és mosolygott, miközben köszönt a bátyámnak.

− Teljesen elment az eszetek? – harsogta Martin. – Hol a fenében voltatok?

− Nyugi, csak nálunk – fordult felé az álompasi.

− Na, ez aztán baromira megnyugtató! Gillian, cipeld fel a kis feneked a szobádba! Azonnal!

Elindultam, de nem mentem fel. Félúton megálltam a lépcsőn, ahol már nem láthatott, és hallgattam őket.

− Azért ezt nem vártam tőled, Stillman!

− Nem történt semmi, ami miatt ilyen idegesnek kellene lenned.

− És ezt el is higgyem? Azok után, amit az előbb láttam? Tudom, mi szokott történni, amikor így ölelgetsz egy csajt, ismerlek már egy ideje. Áruld el, mi a francot akarsz te a húgomtól?

A bátyám őrjöngött, de Johnnyt ez nem igazán hatotta meg. Teljesen nyugodt hangon válaszolt, azt hiszem, mosolygott is hozzá, minden bizonnyal még élvezte is a helyzetet.

− Nem azt, amire gondolsz, de azért remélem, elhozod a következő buliba is. Édes lány! Olyan… ártatlan…

− És hálás lennék, ha az is maradna!

− Lazíts már! Ha így folytatod, szívrohamot kapsz itt nekem. Figyelj! A húgodat úgy kaptad vissza, ahogy rám bíztad. Azt mondtad, vigyázzak rá, és én ezt tettem. Úgyhogy fölöslegesen idegesíted magad. Nekem meg amúgy is mennem kell – zárta rövidre a vitát az álompasi.

Elköszöntek egymástól, Martin becsukta az ajtót, aztán hatalmas lendülettel indult a szobámba. Amikor a lépcsőn szembetalálta magát velem, megtorpant, és szikrázó szemekkel nézett rám.

− Lefeküdtél vele? − szegezte nekem őrjöngve a kérdést.

− Nem.

− Na, ide figyelj, Gillian – kezdte még mindig állati dühösen, de már halkabban. – Kerüld el Johnnyt, jó messzire!

− Mi bajod van vele? Azt hittem, a barátod.

− Épp azért mondom, mert a barátom, és ismerem. Nagyon jól ismerem. Felejtsd el Johnny Stillmant, amilyen gyorsan csak tudod!