Álarcosbál - 2.

2.

Rebecca a szobájában ült a földön, az ágya és a tévé között, amiben ment ugyan valami műsor, de a nő figyelmét száz százalékig a laptopja kötötte le. Kopogott a billentyűkön, aztán várt a válaszra. Megint írt, és megint várt.

Leírta, hogyan sikerült a parti, hogyan került DiAngelo közelébe, leírta azt is, hogy a férfi megkérdezte, vacsorázna-e majd vele… Azt azonban szándékosan hagyta ki a beszámolóból, hogy milyen hatással volt rá Mark. Tudta, hogy a legkevésbé sem lenne szabad átadnia magát az érzelmeinek, tudta, hogy egyáltalán nem lenne szabad bármit éreznie DiAngelo iránt. Pedig érzett. Amióta elváltak és hazaért, csak a telefonját nézte, és várta, hogy megszólaljon. Akarta azt a vacsorát, Mark közelségét. Ezt persze nem írhatta le.

Igyekezve megőrizni a látszatát, hogy teljesen közömbös a férfi iránt, csak a száraz tényeket közölte. Valahol, nagyon messze pedig egy idősebb, őszülő halántékú férfi ücsörgött ugyanígy a gépe előtt, és örömmel vette tudomásul, hogy úgy tűnik, terve megvalósul. Ezt persze el is várta, ha már ennyit fizetett!

Joe hátát a falnak vetve ácsorgott, és csendben hallgatta az olasz szitokáradatot. Nem beszélt olaszul, csak egy-két szót értett meg időnkét. Mark ritkán kelt ki magából ennyire. Dőlt belőle a szó, mély, érces hangját ostorcsapásokként visszhangozták a falak. A fiatal nő vele szemben pedig ugyancsak nagyon dühös volt. Szintén olaszul válaszolgatott vissza, olyan stílusban, hogy Joe szinte már látta maga előtt a végkifejletet. Ami hamarosan el is következett.

A nő valami olyat mondhatott, ami az eddigieknél is jobban felbosszantotta DiAngelot, mert a kopasz, izmos férfi karja meglendült, és akkora pofont osztott le a nőnek, hogy az elterült a földön. Mark szikrázó szemekkel nézett le rá egy darabig, ahogy ott feküdt, és az arcát fogta, ahol az iszonyatos erejű ütés érte. Aztán a kezét nyújtotta, és felsegítette a földről. Még néhány olasz szót sziszegett felé, majd elindult kifelé. Joe követte.

− Porca troia! – morogta Mark.

A jól megtermett testőr inkább nem szólt semmit, várta, hogy a férfi megnyugodjon. Noha nem sűrűn látta ilyen állapotban főnökét, de ismerte már annyira, hogy tudja, ez nem az a pillanat, amikor eldiskurálhatnak, és főleg nem az, amikor DiAngelo vevő az ő időnként igen nyers humorára. Úgyhogy inkább csendben maradt, kivárta, míg Mark lehiggad.

Ez valamikor egy óra múlva következett be, amikor már visszafelé autóztak New Yorkba. Stefano vezetett, Joe mellette, az anyósülésen, Mark pedig a Lexus hátsó ülésén, kényelmesen elhelyezkedve, az elsötétített ablakok mögött elővette a mobilját, és Rebeccát hívta. A nő a hatodik csengésre vette fel, bár már az első csengéskor a kezébe kapta a készüléket.

− Tessék! − szólt bele, igyekezve leplezni izgatottságát.

− Hello, itt Mark – mosolyodott el a férfi, és hangja összehasonlíthatatlanul lágyabb volt, mint korábban, a veszekedés során.

− Itt vagy a városban?

− Még csak most tartok hazafelé. Nagyjából két és fél, három óra, mire visszaérünk. Arra gondoltam, holnap megejthetnénk azt a vacsorát, ha neked is jó…

− Várj egy pillanatot!

Rebecca a vonal másik végén a laptopjához fordult, sietve elköszönt az arcnélküli férfitól, és kilépett a beszélgetésből. Aztán újra a telefonhívásra koncentrált.

− Itt vagyok – mosolyogott a telefonba. – Szóval holnap?

− Ha neked is megfelel…

− Rendben, holnap este épp ráérek!

Na, igen, a nőnek nem nagyon volt más programja, azon kívül, hogy Mark hívását várja. Ezt persze nem közölte vele.

– Hová megyünk?

− Hová szeretnél? – kérdezett vissza szélesen mosolyogva Mark.

Rebecca vidám nevetését hallva a túloldalról megint megmozdult benne valami. Látta maga előtt a gyönyörű arcot, a hatalmas szemeket. Újra érezte a csókja ízét, érezte az illatát, felidézte, ahogy a partin, a nő a koktéljába kortyolt, ahogy a pohár a formás ajkaihoz ért, ahogy a forró nyelve az övével játszott. Kívánta a nőt. Ott sem volt, mégis olyan hatással volt rá…

− Végül is mindegy, csak azért kérdeztem, hogy tudjam, mit vegyek fel – csicseregte Rebecca a vonal másik végén.

− Amit szeretnél – vonta meg a vállát Mark, mire Joe Brighton vigyorogva nézett hátra, a válla fölött.

– Arra gondoltam, esetleg vacsorázhatnánk nálam, ha neked is megfelel. Máskülönben a nagydarab, modortalan testőröm is velünk lenne – vetett egy sokat mondó pillantást Mark állandó gardedámjára, mire az elhúzta a száját, és mielőtt újra előre fordult volna, kíméletlenül bemutatott DiAngelonak. – Épp eleget látom a rusnya fejét, úgyhogy szívesebben lennék veled kettesben – fejezte be az indoklást vigyorogva Mark.

− Hát… tulajdonképpen…

Rebecca meglehetősen meglepődött az ajánlaton, de ettől persze még tetszett neki ez a lehetőség. Ráadásul kapóra jött.

− Megígérem, hogy nem élek vissza a helyzettel – mosolyogta Mark, Joe pedig félhangosan kezdett röhögni az anyósülésen.

− Rendben, legyen! – kuncogott a nő is.

− Akkor hétre érted küldöm a sofőrömet.

− Ne! – vágta rá Rebecca. – Fölösleges, csak add meg a címet!

− De én jobban örülnék, ha…

− Kérlek, Mark! – dorombolta a nő a telefonba, amitől a férfi egy pillanat alatt elgyengült.

− Rendben, ahogy akarod! Írod?

− Igen, mondhatod.

Mark lediktálta illusztris villája címét, majd gyengéd hangon közölte, mennyire várja már a következő estét. Erre Joe ismételten felröhögött elöl.

− A modortalan testőröd hangját hallom? – kérdezte kuncogva Rebecca.

− Pontosan. Gondolom, most már érted, miért szeretnék inkább kettesben lenni veled.

− Igen!

− Akkor holnap este. Nyolcra várlak.

− Ott leszek.

Ahogy Mark letette a telefont, Joe még mindig valami olyasmit motyogott elöl, hogy DiAngelo tulajdonképpen csak azért akarja, hogy nála vacsorázzanak, mert az ágyát pár hete vette, és inkább azt szeretné felavatni, mint egy szállodai ágyat… Erre Stefano játékosan, de igen határozottan fejbe vágta a testőrt.

− Grazie! – vigyorodott el Mark.

− Prego – biccentett a visszapillantó tükörbe a sofőr.

− Hülye digók! – mordult fel a megtermett férfi az anyósülésen.

Másnap este Rebecca izgatottan készülődött, kényszerítenie kellett magát, hogy ne húzódjon folyamatosan olyan fültől-fülig mosoly az arcán. Egy elegáns farmert vett fel, fekete, nyitott, pár centis sarkú cipővel, felülre pedig egy fehér, ujjatlan blúzt, mély dekoltázzsal. Rá egy fekete blézer, és már rohant is a taxihoz. Minden porcikája őrülten kívánta a férfit, azt, hogy a közelében lehessen. Pedig nem volna szabad… semmi ilyesmit nem lenne szabad éreznie! A taxi fél óra múlva egy kétszintes, fehér villa előtt állt meg, ő fizetett, majd kiszállt. A kerítéshez sétált, megnyomta a kaputelefon gombját, aztán hamarosan egy fémesen recsegő hang szólt bele.

− Igen?

− Rebecca Hart vagyok…

− Nyitom – közölte a hang, mielőtt a nő befejezhette volna.

A kétszárnyú, kovácsoltvas kapu kinyílt, ő pedig besétált a gondozott kerten át a házig.

Közben azért persze figyelt is. Azonnal kiszúrta az útközben őt mustráló kamerákat. Egész pontosan kilenc volt belőlük a ház előtti kertben és a bejáratnál. A ház és a kapu között állt egy kisebb faház, ami előtt három fegyveres férfi ácsorgott és cigarettázott, valamint öt véreb volt kikötve.

A fegyveresek végigmérték Rebeccát, a kutyák pedig heves morgásba és ugatásba kezdtek. A nő egy pillanatra sem zavartatva magát továbbment, majd bekopogott a ház ajtaján.

Stefano nyitotta ki, ismét alig begombolt ingben, szélesen mosolyogva üdvözölte a vendéget, majd bekísérte a nappaliba.

− Szólok Marknak – közölte, ahogy beértek.

− Köszönöm! – mosolygott a nő, és már a név hallatán is hatalmasat dobbant a szíve.

A sofőr elsietett, majd nem sokkal később DiAngelo lépett a helyiségbe. Fekete öltönynadrágot és zakót viselt, az alatt azonban most nem inget, hanem egy ékkivágású, fehér pólót. Rebeccához lépett, és gyengéden átfogta a derekát.

− Jó estét, Miss Hart! – mosolyodott el játékosan.

− Jó estét – mosolygott a nő is.

− Remélem, nincs semmi kifogásod az olasz konyha ellen!

− Sőt! Kimondottan szeretem – közölte csillogó szemekkel Rebecca.

− Helyes!

Mark kézen fogta a fekete hajú szépséget, és az étkezőbe vezette. Próbált nem erre gondolni, de képzeletben épp a ruhájából vetkőztette ki… Félelmetesen bizsergető volt az illata, az egész megjelenése, a haja, ahogy kibontva omlott le a vállán, minden egyes apró, tudattalan mozdulata.

Rebecca sem a mennyei ételre koncentrált a kellemes hangulatú vacsora közben. Úgy ugratták egymást, mint régi jó barátok, elbeszélgettek mindenféléről. Mindketten remekül érezték magukat, a vacsora után pedig beültek a nappaliba. Mark gondoskodott a romantikus hangulatról; halk zene szólt, és drága olasz bor került elő. A nappali közepén álló, hatalmas ülőgarnitúrán ücsörögve és iszogatva beszélgettek még órákig. Rebecca kínosan ügyelt rá, hogy be ne csípjen az italtól, noha Mark puszta jelenléte is meg tudta részegíteni.

Mielőtt a nő hazaindult volna, megbeszélték a következő randevújuk időpontját, és az elkövetkező két hétben szinte minden második nap találkoztak. Végül elmentek étterembe is, és a modortalan testőr figyelő tekintete mellett ebédeltek, megnéztek együtt egy kiállítást, de volt, hogy csak sétáltak egyet, miközben Joe természetesen ott kullogott mögöttük.

A testőr és Stefano előszeretettel cukkolták főnöküket és barátjukat, amiért őt, a nagy Mark DiAngelot egy törékeny nő levette a lábáról. Valóban nem volt jellemző, hogy valaki egy hétnél tovább érdekelje, de ahogy az olasz az első alkalommal megmondta; Rebecca más volt. Noha ő maga sem tudta megmondani, mitől vagy miért, egyszerűen csak rabul ejtette az a szépség, az a kisugárzás.

Aznap este színházba mentek. Rebecca olyan tündöklően szép volt abban az ezüstösen csillogó ruhában, feltűzött, fekete hajjal, hogy a férfi alig tudta levenni róla a szemét. Bár ez kölcsönös volt, Rebecca vére is felforrt a férfi közelében. A darab felénél tartottak, ők bent ültek a páholyukban, Joe pedig az ajtónál állt, és ismételten viszketést kapott az elit gönctől, amit ezen az estén is kénytelen volt viselni.

Mark oldalra nézett, hogy újra megcsodálja a gyönyörű nőt maga mellett, és ahogy nézte őt a sötétben, amint a színpadot figyeli csillogó szemekkel, úgy érezte, többé képtelen ellenállni neki.

Rebecca Hart belopta magát minden pillanatába, akkor is folyton rá gondolt, ha nem volt vele, most pedig, hogy ott ült, csupán karnyújtásnyira tőle, egyszerűen elszakadt az a vékonyka szál. Mark minden eddiginél jobban akarta őt. Kívánta, ahogy férfi nőt kívánni képes.

Diszkréten intett a testőrnek, hogy hagyja őket kettesben, Joe pedig nem is vitatkozott, halkan hagyta el a páholyt. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, Mark finoman a nő álla alá nyúlt, és maga felé fordította a káprázatosan szép arcot. Szeretett volna mondani valamit, de ahogy a fekete szemek rá pillantottak a valószínűtlenül hosszú szempillák mögül, és úgy ragyogtak, mint valami drágakövek, képtelen volt megszólalni. Így csak megcsókolta. Keze pedig a nő combján állapodott meg, amitől Rebecca egy pillanat alatt libabőrös lett, és apró remegés futott végig karcsú testén.

− Menjünk el innen! – súgta Mark a csók után rekedten a nő fülébe, aki csak halványan elmosolyodott, és csillogó szemekkel bólintott.

Pár perc múlva már a Lexus hátsó ülésén váltottak cinkos pillantásokat, de egyikük sem szólt. Stefano és Joe is csendben ücsörgött elöl. Amint odaértek Mark villájához, felvonultak a férfi hálószobájába. Rebecca itt érkezett el végleg ahhoz a ponthoz, amit nemhogy átlépnie, de megközelítenie sem lett volna szabad. Mégis képtelen volt ellenállni a kísértésnek, képtelen volt ellenállni Mark vonzerejének.

Ahogy becsukódott mögöttük a hálószoba ajtaja, már vadul csókolták egymást. A férfi zakója egy pillanat alatt lekerült, ahogy a nyakkendő is, és mire Mark, Rebecca ruhájának cipzárját kezdte lefelé húzni a hátán, addigra már az inge is ki volt gombolva, és a nő keze már nadrágja övét bontogatta. Izzott körülöttük a levegő. Az, hogy Rebecca ugyanúgy vágyik rá, hogy ilyen hevesen követeli, a végletekig feltüzelte a férfit. Levette a nő ruháját, hajából kivette a csatot, aztán olyannyira elveszett egy újabb forró, vad csókban, hogy nem is igazán tudta, hogyan kerültek az ágyra, és hogy került le róla a nadrágja. Csak azt tudta, hogy ott van vele, fölé hajolva, hogy szenvedélyesen kóstolgatja az ajkait, mohón, követelőzőn, telhetetlenül érintik egymást, és minden porcikája, minden apró idegsejtje őrülten kívánja a nőt. Ezt a nőt, aki annyira más volt, mint bárki korábban, aki már eddig is olyan sokat adott neki, aki különb volt mindnél. A legfinomabb nő, akivel valaha találkozott, a legkülönlegesebb elegye angyali bájnak és a legészbontóbb erotikus kisugárzásnak.

Rebecca teste is lüktetve, égve követelte a férfit, magában akarta végre érezni. Mark pedig nem váratta soká. Szinte letépte magáról és a nőről az utolsó ruhadarabokat, majd szenvedélyesen, vadul, féktelenül tette magáévá, szabad utat engedve szinte az első perctől benne tomboló vágyainak. Belemarkolt a nő kibontott, hosszú hajába, és egy pillanatra sem tudott elszakadni az ajkaitól, miközben mindketten egyre jobban ziháltak. Hangjuk betöltötte a szobát, sóhajaik kéjes nyögésekké bátorodtak, bőrük összesimult, a két tökéletes test egy ritmusra mozogva vált eggyé…

Hevesre sikerült első szeretkezésük nem nyúlt hosszúra, de annál emlékezetesebb volt. Aztán sokáig feküdtek egymás mellett az ágyban, Rebecca fejét a férfi mellkasára hajtotta, miközben ő a vállát simogatta.

− Ne haragudj, nem akartam durva lenni – szólalt meg egy idő után elgondolkodva Mark.

− Nem voltál durva – sóhajtotta a nő. – Pontosabban… én… épp így szeretem – vallotta be, és érezte, hogy kissé elpirult.

− Ebben az esetben meg kell állapítanom, hogy a tökéletes nő, akiről már rég lemondtam, mégis létezik – vigyorgott a férfi, Rebecca pedig felkacagott.

Ismét csókot váltottak, ezúttal nem olyan szenvedélyeset, mint szeretkezés közben. Aztán Mark felállt, és a leheletvékony takarót hanyagul a dereka köré tekerte.

− Gyere, bellissima, együnk valamit!

− Fel kellene öltöznöm… − pislogott a nő még mindig az ágyban fekve, kócosan, Markot pedig, ahogy végignézett rajta, hirtelen megint elöntötte a forróság.

− Nem szükséges – mosolygott. – A házban nincsenek kamerák. Stefano hátul, az alsóépületben lakik, Joe pedig már biztosan alszik. De ha nem, akkor sem jön erre, az ő szobája a ház másik felében van.

− És ha ő is éhes? – mosolygott kacéran Rebecca.

− Külön konyhája és külön fürdőszobája van – nyújtotta a nő felé a kezét Mark. Rebecca is felállt, és az alaposan összegyűrt lepedőt tekerte maga köré, abból kreálva egy ideiglenes öltözéket magának.

Kézen fogva mentek a konyháig, és kifosztották a hűtőt. Nevetgélve vacsoráztak meg, elég rendhagyó ruházatban és módon. Mark egy szerelmes kamasz tekintetével függött a nőn, noha korábban sosem feltételezett volna magáról ilyesmit. Nem volt az a romantikus típus. Persze, olasz lévén, ennek látszatát könnyedén teremtette meg, de miután megkapott egy nőt, már nem játszotta tovább a szerepét. Most persze nem is színjátékról volt szó.

− Amo i tuoi occhi – közölte váratlanul, mire Rebecca meglehetősen értetlenül nézett rá.

− Ez mit jelent?

− Egyáltalán nem beszélsz olaszul? – mosolyodott el DiAngelo.

− Nem én. Egy szót sem – kuncogott a nő, Mark pedig egész közel lépett hozzá, gyengéden megsimította az arcát, és mélyen a fekete szemekbe nézett.

− Azt mondtam, szeretem a szemeidet – közölte olyan tónusban, hogy Rebecca egy pillanatra megint libabőrös lett. Iménti szeretkezésük még igen élénken benne vibráló emléke, az olasz közelsége és ez a reszelős, mégis bársonyosan simogató, dallamos hang olyan kombináció volt, ami a pillanat tört része alatt újra felkorbácsolta vágyait.

− Lehet, hogy hülyeség, Mark… tudom, hogy alig ismerlek, csak két hete találkoztunk először, de én mégis…

− Mégis mi? – vonta fel a szemöldökét, érdeklődve a férfi, és egyik kezével átfogta a nő karcsú derekát.

− Szeretlek! – mondta ki Rebecca, és elkapta a tekintetét.

Zavarba jött. Mark viszont elégedett mosollyal az arcán közelebb hajolt, és borzongatóan mély hangján a fülébe súgta:

− Én is szeretlek!

És, mivel már mindkét keze üres volt, egyikkel beletúrt a nő selymesen csillogó hajába, másikkal pedig már a pillanatnyilag ruhaként funkcionáló lepedő alatt járt.