Jobb később, mint soha, ahogy mondani szokták – végre volt lehetőségem (és főleg időm) elolvasni Stephenie Meyer bestsellerét. Izgatottan kezdtem neki az olvasásnak, mert be kell vallanom, annak ellenére, hogy sosem szimpatizáltam túlzottan a vámpírokkal, a film nagyon tetszik. (Az Alkonyat! A másik két résszel kapcsolatban már vannak fenntartásaim, de ezt most nem fejteném ki. Talán majd egy másik szösszenetben.) Kezdeti izgatottságom és lelkesedésem azonban elég hamar semmivé foszlott. Kövezzetek meg, de nem estem hasra a könyvtől. Sőt!
Az még hagyján, hogy a párbeszédek helyenként elég gyerekesre sikeredtek. Számomra a legkiábrándítóbb az volt, hogy Stephenie leírásai nem igazán működnek. Ha nem láttam volna korábban a filmet, akkor vajmi kevés fogalmam lett volna arról, hogyan is képzeljem el Edwardot (azon túl persze, hogy bámulatosan szép), Charlie-t, Bella iskolatársait, hogy milyen Forks, Charlie háza mögött az erdő vagy akár az iskola. Pedig a fantáziám jól működik… egyesek szerint túl jól is! Az is igaz, hogy az eltúlzott leírások könnyen unalmassá tehetnek egy könyvet. Egy jó leírás megmutatja, hol járunk, milyen a karakter, akiről olvasunk, de a fejünkben megjelenő képen a végső simításokat a fantáziánknak kell elvégezni. (Hiszen épp ez az olvasás csodája!) Ennél azonban azért kicsivel több támpontot is kaphatott volna az olvasó.
Némelyik karakter kidolgozottságát is meglehetősen felszínesnek találtam. Persze a főszereplőkkel nem volt ilyen gond, a csetlő-botló Bellát remekül bemutatja, Edwardot nem viszi túlzásba, de vele kapcsolatban kell is a titokzatosság. Charlie karaktere is kimondottan tetszik! A szótlanságával, ahogy gyakorlat híján, sután próbál jó szülő lenni, és annyira szeretni valóan nem tudja kimutatni az érzéseit. Szintén tény, hogy a mellékszereplőket nem kell részletesen bemutatni. Ebben az esetben azonban a Cullen család tagjai, ha nem is ők a konkrét főszereplők, szerintem kicsit több figyelmet megérdemeltek volna alkotójuk részéről. A könyvből nagyjából annyit sikerült megtudnom, hogy Carlisle bámulatosan szép (mint mindegyikük), Esme kedves, Emmet nagydarab, Rosalie morcos, Jasper még kezdő a vegetarianizmusban (bár azt hiszem, ezt is inkább a filmből tudom), Alice pedig két látomás között folyton vidáman röppen ide-oda.
Amin még nehezen tettem túl magam, az Bella reakciója arra, hogy szívszerelme történetesen egy örökifjú, vérszívó élőhalott. Értem én, hogy fülig belehabarodott, ahogy azt is, hogy vámpírsága ellenére is szereti Edwardot. Na, de legalább egy kisebb sokkot kaphatott volna, vagy hitetlenkedhetett volna kicsit jobban, mielőtt beletörődik a ténybe, hogy egy vámpírba sikerült beleszeretnie. Nem lenne gond, ha a Stephenie a történetet nem a valóságba helyezi, hanem egy olyan fantáziavilágba, ahol köztudottan léteznek vámpírok. Nekem így Bella reakciója elég „semmilyen” volt, ebből lehetett volna nagyobb drámát kreálni.
Összegezve Stephenie Meyer hatalmas sikerét valójában egy középszerű könyvnek tartom. Nem azt mondom, hogy rossz – olvastam már rosszabb könyveket is, sőt, találkoztam olyan rosszal is, amit két fejezet után végleg letettem. De ezerszer jobb könyveket is olvastam már. Viszont, hogy ne csak a negatívumokat soroljam, egyvalamivel levett a lábamról az írónő. Ha a láttatáshoz nem is ért annyira, hangulatot remekül tud teremteni. A filmben is leginkább a hangulata fogott meg, hiszen, valljuk be, nem egy pörgős akciófilmről beszélünk, és ugyanez megvolt a könyven is, az első oldaltól az utolsóig. Az a megfoghatatlan, romantikus, elfojtott erotikus hangulat, amitől az ember ellenállhatatlan vágyat érez, akár élete kockáztatásával is, szerelmi viszonyba keveredni egy vámpírral.
Több embertől hallottam, hogy Stephenie Meyernek vannak a Twilight-nál jobb könyvei is. Ezek után legalább egyet el fogok olvasni, hátha tud meglepetéseket okozni! Valószínűleg a sorozat többi részét is elolvasom. Valamikor. Ezek után valahogy úgy érzem, ráér. Majd egyszer kölcsönkérem valakitől, mert megvenni biztos nem fogom.
No comments:
Post a Comment